Megjelent 2009. decemberében az ÚJ GALAXIS-15.c. antológiában.
A történet utolsó bekezdése nem azonos az ÚG antológiában megjelent változattal. Ez az eredeti...
Tranzit
Még tele voltam fájdalommal, félelemmel, felháborodással és ellenkezéssel, amikor az ANG végigvezetett a folyosón. Még nem érdekelt, hogy hová megyünk, és minek… Még nem tudtam megnyugodni… Még teljesen el voltam foglalva a lehetetlenül buta és váratlan balesettel. A balesettel, ami ide juttatott. A balesettel, ami egy pillanat alatt szakított ki megszokott életemből, ami elszakított tőled… Elvett tőlem mindent, aki, ami eddig az életem része volt. Még a testemet is… A testem ottmaradt a helyszínen. Ott feküdt lehetetlenül kitekeredve, vérmaszatosan, élettelenül a papír zsebkendőként összegyűrődött kocsiban… A te szintén sérült tested mellett… A palacsintává lapult kiskutyától nem messze…
Hosszú útról érkeztünk meg. Már éppen befordultunk az utcáról a kerti útra, amikor Rexi, farkcsóválva elénk szaladt. Bolondos kiskutya! Te kicsit lassítottál, hogy Rexinek legyen ideje félreugrani az autó elől… Az utolsó pillanatban, ahogy szokta… És akkor rohant belénk hátulról az a betonszállító teherautó. Esélyünk sem volt elkerülni az ütközést…
Ahogy az ANG-gal emelkedtünk, még láttam a szirénázó mentőket, a rendőr autókat, a betonszállító tehetetlenül toporgó sofőrjét… Idegességemben hátra akartam simítani a hajam, de kezemnek csak az átlátszó sziluettje indult el az arcom felé… Áttetsző árny voltam csak… Valóságos testem lenyomata a semmiben…
Valami buborékszerű nem is tudom, miben emelkedtünk: Én, az ANG, és Rexi izgő-mozgó kis árnya. Te nem voltál velünk. Ki sem mondott kérdésemre az ANG máris válaszolt: – Ő még marad… Túlélte. Sokáig emelkedtünk. A házak lassan maketté zsugorodtak, majd térképnek látszott az egész város. Egyre távolodtunk mindentől, ami még ismerős volt… – Köszönj el tőle! – intett az ANG Rexi felé. – Miért? – kérdeztem riadtan. – Hamarosan megérkezünk az ő szintjére – felelte az ANG. – Az ő szintjére? – kérdeztem vissza. – Minden lényt a neki megfelelő szinten fogad a rendszer… – mondta az ANG szenvtelen arccal. – Milyen rendszer? – kíváncsiskodtam. – A rendszer… Majd meglátod…
– És, te ki vagy? Valami angyal? – kíváncsiskodtam tovább. – Én az ANG-5522436 nevű lény vagyok. Jelenleg itt, a Tranzitban látok el feladatot. – Mutatott a lény az „ANG 5522436” feliratú kitűzőjére, amit addig nem is vettem észre. – Szóval angyal vagy? – próbáltam értelmezni a dolgot. – Valami olyasmi, de nem egészen az… – Ez valami jutalom, hogy angyal lehetsz? – Nem, ez az én utam egyik állomása. Nem faggatózhattam tovább, mert megérkeztünk Rexi szintjére.
A buborék emelkedése megállt, és falán keresztül belépett egy kék leplekbe öltözött ANG. Rexi ösztönösen közelebb húzódott hozzám. Szeretett volna a lábamhoz dörgölőzni, de átbillent lábam árnyékán, és a buborék faláig bukfencezett. A kék ruhás ANG úgy látszik más típusú matériából lehetett, mint az én árnyam, mert gond nélkül karjába vette az ijedt kiskutyát, és kisétált vele a buborékból. Tovább emelkedtünk. – Látom még valaha? – kérdeztem. – Nem valószínű. – válaszolta szűkszavúan az ANG. – És őt? – A társadra gondolsz, aki túlélte? – Igen. – Van rá esély… De ez nem olyan egyszerű… – Mennyi az esély? – Ha majd ő is ide kerül a Tranzitba, és a rendszer hozzád hasonlóan értékeli a válaszait, és hozzád hasonlóan választja meg a további útját, akkor nincs kizárva… De… – Milyen kérdések? – vágtam közbe. – Majd meglátod…– zárta le a beszélgetést az ANG.
Szótlanul emelkedtünk tovább egészen addig a szintig, ahol ki kellett szállnunk a buborékból. Egy kupolafélébe jutottunk, ahonnan sok folyosó nyílt, mindenféle irányokba. Az egyiken elindultunk. A folyosó végtelennek tűnt… Nem láttam a végét. Mindkét oldalán nyitott ajtajú fülkék sorakoztak. Az első pár száz fülke mellett úgy mentem el, hogy be sem pillantottam egyikbe sem. Csak az előttem haladó ANG bokáját néztem jó ideig. Tempósan lépkedett, narancssárga leplei ütemesen libegtek, leeresztett szárnyain néha megrezzent egy-egy toll.
Szomorú voltam, és riadt… És sértődött, mert útközben még a kutyámat is elvették… Egy idő után azonban kezdett ébredezni a kíváncsiságom, és be-benézegettem a fülkékbe. Jócskán lemaradoztam az ANG mögött.
Az első fülkében, ahová benéztem, egy középkori szerzetest láttam. Magas íróállványa gótikus, kápolnaszerű helység sarkában állt. A durva csuhát viselő ember elmerülten rajzolgatta a betűket egy pergamenre. Tonzúráján megcsillant a gyertyák fénye.
A következő fülkében fiatal diáklány ült íróasztala mögött. Kollégiumi egyenruhát és szigorúan befont frizurát viselt. Sötétkék papírba gondosan bekötött füzetébe rótta szorgalmasan a sorokat.
A harmadik fülkében idős, japán nő ült tatamin. Előtte alacsony asztalka. Ő selyemre festette ecsetjével az írásjeleket.
A negyedik fülkében bajuszos fiatalember cigarettázott és jegyzetelt hanyagul egy cédulkára márványlapos asztalkáján.
Az ötödik fülkében beteg kisgyerekek feküdtek tágas kórteremben. Fehér ruhás ANG jegyezte fel sorban válaszaikat.
A hatodikban fehér köpenyes tudós állt nagy üvegfal előtt. A falon színes ábrák, és szövegek jelentek meg gyors egymásutánban. A szikár, ősz hajú férfi ujjának könnyed érintésével jelölte meg a válaszokat.
A hetedik fülkében sötét bőrű férfi görnyedt fából faragott bálványa előtt, és fennhangon válaszolt az elhangzó kérdésekre.
A nyolcadik fülkében mezőn üldögélő pásztor vésett bicskájával rovásjeleket egy pálcára.
A kilencedik fülkében hosszú szoknyás, furcsa fejdíszt viselő nő térdepelt egy gyóntatószék ablaka előtt. Egy lila ruhás ANG hallgatta elbeszélését figyelmesen.
A tizedik fülkében meghatározhatatlan nemű, és korú emberi lény terpeszkedett hatalmas nyugágyszerű alkalmatosságban. Fején sisak, szemei csukva. Néha elmosolyodott… És mintha bólogatott volna…
A fülkék ajtói nagyon közel nyíltak egymáshoz. Meglepett, hogy ennek ellenére a fülkékbe bepillantva olyan tágas tereket láttam, amelyeknek voltaképpen nem kellett volna elférniük az előző, és a következő ajtó között. Az ANG megállt, és megvárta, hogy utolérjem. – A tér, és az idő itt, a Tranzitban nem egészen úgy működik, mint ahogyan te azt megszokhattad… – magyarázta csodálkozó arcomat látva. – Miért? Mi ez a Tranzit? – kérdeztem. – Ez a mennyország, vagy annak az előszobája? Vagy valami ilyesmi? – Mennyország, Pokol, Nirvána, Purgatórium, Eliziumi mezők, Tartarosz, Örök vadászmezők, alvilág… Mindegyik, és egyik sem… – Ezt hogy értsem? – Majd, ha válaszoltál a kérdésekre, te is kérdezhetsz… – Bármit? – Bármit. – És én, az egyszerű, mezei halandó választ is kapok minden kérdésemre? – Igen… De aztán… – Aztán? – Majd meglátod… – Egyik fülkében sem láttam katonát, vadászt, harcost, brókert. Kevés fülkébe néztem be, vagy… – Vagy… Másik folyosó… Esetleg másik szint…
Végre egy üres fülkéhez értünk. Az ANG pontosan olyan szobába tessékelt be, mint amilyen az én saját szobám volt otthon. Minden pontosan olyan volt… Még az ablakból is ugyanazt a kertet, ugyanazt az utcát láthattam. Ugyanott voltak az ajtók, a bútorok… És ugyanott volt a számítógép is… Az ANG bekapcsolta, és elindított egy programot. – Láss hozzá! – mondta, és magamra hagyott.
A képernyőn kérdőív jelent meg, kitöltésre váró rubrikákkal. Nagyon sok kérdésre kellett válaszolnom, és némelyik elég furcsa volt. A kérdező például kíváncsi volt rá, hogy éreztem-e elégedettséget, amikor agyoncsaptam egy legyet, hogy elvettem-e mástól olyan dolgot, amire nem is volt szükségem, hogy szomorúságot, vagy dühöt éreztem-e akkor, amikor láttam, hogy nálam hitványabbak többet kapnak az élettől, mint én…Tudni akarta, hogy elgondolkodtam-e már azon, hogy miért kell a vallás, hogy miért kell a pénz, hogy mi történne, ha a Föld összes lakója európai színvonalon élne, fogyasztana…
Aztán a vágyaimat kezdte firtatni. Megkérdezte például, hogy a Föld nevű bolygón melyik korban és melyik helyszínen szeretnék élni, hogy csak emberként tudom-e elképzelni az életet, hogy férfi szeretnék lenni, vagy nő…esetleg valami köztes megoldás…és, hogy mit szeretnék elérni abban a létformában, amit választanék… A gép csak kérdezett, és kérdezett, én pedig válaszoltam. Néha megpróbáltam kicsit jobb színben feltüntetni magam, kicsit szépíteni a dolgokat. Ilyenkor a gép azonnal kellemetlen hangjelzéssel reagált, és újra feltette ugyanazt a kérdést. Nem lehetett átverni. Nem értettem, hogy miért kell ennyi kérdésre válaszolnom, ha a kérdező eleve úgyis mindent tud rólam. De válaszoltam, hogy aztán én is kérdezhessek. Talán órák teltek el, talán napok, mire a gép végre befejezte a kérdezősködést.
A képernyőn megjelent egy felirat: „ Köszönöm a válaszokat. Amíg a kiértékelés elkészül, ön kérdezhet.” – Na, most mindenre fény derül! – gondoltam. Sorban gépeltem be a kérdéseket, csak úgy, ahogy eszembe jutottak: Hová került Rexi? Mi lett a sorsa? Mi a Tranzit? Haladunk valamerre, vagy örök a körforgás? A sejtések valódi emlékek, vagy csak vágyak, esetleg tévedések? Hány bolygó alkalmas az emberi életre? Élnek-e máshol is ember típusú értelmes lények? És nem ember típusúak? A földi ember találkozik-e valaha is velük? Milyen más értelmes életformák vannak? Ők is ide kerülnek a Tranzitba? Magasabb, vagy alacsonyabb szintre? Ez miért nem jó kérdés? Kik építették a piramisokat? És hogyan? Mi célból készültek a Nasca ábrák? Létezett Atlantisz? Hány civilizáció pusztult már el a Földön szinte nyomtalanul? Meddig lesz lakható a Föld? Mi idézte elő a gazdasági világválságot? Ki ölte meg Kennedyt? Hogy a fenébe lehet az, hogy a magyarok mindig a rövidebbet húzzák? Ki nyúlta le harmadikban az osztálypénzt?
A gép szorgalmasan válaszolt. Általában csak egy-két szavas válaszokat írt ki a képernyőre, de néha egész oldalakat nyitott meg, és gazdagon illusztrálta a témát.
Boldogan mentettem el a linkeket, és még nagyon sok kérdésem lett volna, amikor végre eszembe jutott, hogy feltegyem a legfontosabb kérdést: – Létrejött, vagy teremtett világban élünk? Ha létrejöttben, akkor hogyan, mikor, és miért jött létre? Ha teremtettben, akkor pedig ki teremtette a teremtőt?
De erre már nem kaphattam meg a választ, mert akkor lépett be a szobába az ANG. A géphez hajolt, és a vállam fölött átnyúlva zongorázott valamit a billentyűzeten. – Jó sokat kérdeztél… – jegyezte meg. – Kár, hogy a válaszokat nem tarthatod meg. Egy gombnyomással kitörölte a gondosan összegyűjtögetett linkeket, és kikapcsolta a gépet. – Jaj, ne! – sikoltottam volna, de nem jött ki hang a torkomon. – Csak nem képzelted…? – csóválta a fejét mosolyogva.
– Hát ennyi volt… Rossz álom, azt mondod? Nem… nem is tudom… – hebegtem. – Átaludtad az egész utat. – nevettél fel.– Te még álmodban is mindent úgy képzelsz el, mint egy akkurátusan megszerkesztett rendszert… Pedig a világ, amiben élünk, nem ilyen. Az élet egy igazságtalan, véletlenektől hemzsegő, kaotikus izé… És odaát miért lenne más? Amit te elképzeltél, az egy halál utáni utópia… – Igazad lehet… – hagytam rád.
Hazaértünk. Befordultunk a kerti útra. – Rexi hol van? – néztem körül idegesen. – Rexi? – szaladt fel a szemöldököd. – Hát Rexi! Rexi, a mi bolondos kiskutyánk… Mindig elénk szalad, farkcsóválva, hogy aztán az utolsó percben ugorjon el a kocsi elől. – Kutyánk? – néztél rám értetlenül. – Sosem volt kutyánk…
Eredeti, jó ötletre épülő novella; a zárás (álommá nyilvánítás) csökkenti fantasztikum-jellegét, egyben idézőjelbe teszi a megálmodott Tranzitvilágot. Az alapötlet (hogy mily álmok jőnek a halálban), mint tudjuk, legalább Shakespeare óta nyugtalanítja az emberiséget, de valószínűleg nem olvastunk még ilyen technicizáltan fantasztikus elképzelést. Gondosan megtervezett cselekmény révén gondosan megtervezett világ tárul föl előttünk, mégis kellőképpen rejtélyes ahhoz, hogy túlvilágként (és álomként) funkcionáljon. (Ó, milyen kár, hogy az angyal törölte a kérdésekre adott válaszokat!) A főhős nem egyénített, de koherens figura; meglepően egyéni ízt ad az ábrázolásnak a kutya szerepeltetése. Az előadásmód pergő és gyors; aligha akad nélkülözhető szó a szövegben.
