Bejelentés



tortenetek
scifi...scifi...

MENÜ








DURUBURUMURU



...


Duruburumuru

…Ezt a fogamat azt hiszem sikerült elég jól elrejtenem…- gondolta Maia.
Hosszú, fekete hajfonatai csak úgy csapkodták a vállát, ahogy minden lépésnél alaposan körülnézett. Az egyik fonatot összefogó piros kis fonal ki is csúszott a hajából, de észrevette. Felkapta és gyorsan visszakötötte. Nem akart árulkodó jeleket hagyni.
A rejtekhely messze volt a falutól és messze a barlangtól is.
Maia már előző este érezte, hogy hamarosan ki fog esni a foga…A második foga.



Mikor az első foga kiesett, azt engedelmesen elvitte a barlangba Duruburumurunak, ahogy szokás.
Nina anyóval mentek kézen fogva a bejáratig. Ott egyedül kellett belépnie a sötét, zúgó-morgó barlangba. Maia minden ízében reszketve tette meg a pár lépésnyi utat a bejárattól a hatalmas, kinyújtott nyelvű arcot ábrázoló szoborig. Percekig tartott, amíg a szeme megszokta a homályt.
Nem is nagyon mert körülnézni, egyenesen a bálvány felé tartott.
A hatalmas kőarc melletti sötét üregből hallatszott a szent forrás vizének csobogása. A forrás fura illatú gőze betöltött mindent.
„Vigyázz ! Izgalmadban le ne nyeld ! „ – jutott a kislány eszébe Nina anyó figyelmeztetése, és levegőt is alig mert venni.
Maia a bálványhoz érve aztán óvatosan kivette a szájából a mozgó fogat, és remegő kézzel a szobor kinyújtott nyelvére helyezte.

– Duruburumuru….duruburumuru…- duruzsolta halkan a szobor.
Maia elszédült, kiszaladt a lába alól a talaj. Maga sem tudta eldönteni, hogy a barlang mozdult-e meg alatta, vagy csak az izgalomtól futott ki az erő a lábaiból…
Csak arra emlékezett, hogy amikor felkecmergett a nedves kövekről, akkor a kiesett foga már nem volt ott a szobor nyelvén. A fog helyén egy kis csomag, piros, hajba való fonal virított.
Maia csalódottan vette el az ajándékot és kibotorkált a szabadba.

– Mit vártál az első fogadért ? – förmedt rá Nina anyó látva a kislány csalódott arcát.
– Milita egy ragyogó zöld kövekből fűzött nyakláncot kapott tegnapelőtt…- vágott vissza dacosan Maia.
– Milita tegnapelőtt a huszonnyolcadik fogát vitte el Duruburumurunak. – oktatta Maiát Nina anyó. – Neki már nincs több tejfoga. Az utolsóért Duruburumuru mindig nagy ajándékot ad. Majd, ha te is…
– A következőt nem adom oda ! – toppantott mérgesen a kislány. – Egy ilyen kis vacakért nem adom! Inkább összegyűjtöm, és nyakláncot fűzök belőlük…
– Meg ne próbáld ! – kiáltotta Nina egyszerre ijedten és haragosan.
– Aztán miért ne ? – szemtelenkedett tovább Maia.
– Ha utolér Duruburumuru haragja, nagyon megbánod ! Duruburumuruval nem lehet alkudozni…Duruburumuru a sziget ura. Ő gyógyít minket a szent forrás vizével, ő ad nekünk mindent…És ha haragra gerjed, tüzet okád a hegy tetején, és megrázza az egész szigetet…Fogadd el örömmel amit adott, és ne elégedetlenkedj !
Maia akkor megszeppent egy kicsit, és nem vitatkozott tovább Ninával.
De azért ott motoszkált a fejében a gondolat, hogy legközelebb nem adja oda a fogát.



Most, hogy meglazult a második foga, Maia kicsit megriadt. Eszébe jutott a múltkori dacos elhatározása, de félt Duruburumurutól…és egy kicsit Nina anyótól is.
Csendes lett, és félrehúzódó. Nem énekelt és nevetgélt a többiekkel, mint máskor. A száját is alig nyitotta ki, nehogy kiessen a mozgó foga. Elkerülte a többieket, hogy ne derüljön fény a titkára.



Egész éjjel nem aludt.
Megvárta amíg mindenki elalszik, és vigyázva, nehogy felébressze anyját, vagy valamelyik kishúgát, kiosont a kis pálmalevél kunyhóból.
Félt odakint a sötét, sejtelmesen susogó erdőben, de tudta, hogy ha hajnalig vissza akar érni, akkor nem vesztegetheti az időt. Szerencsére telihold volt, így nem kellett teljesen vakon botorkálnia. Gyorsan átvágott a faluszéli ritkás, ligetes részen, aztán a félsziget sűrűjén is.
A félsziget túloldalán a tengerparton futott tovább. Sokáig szaladt a fövenyen, mire végre elérte azt a sziklás partszakaszt, ami magasan kiemelkedett a víz fölé.

…Ha az egész szigetet körüljárom, akkor sem találok jobbat…
A tüzes, morgó hegynél, a sűrű erdőben, a ligetekben, a forrásoknál, a barlangoknál és a lagúnáknál sincs ilyen jó rejtekhely…
Ez biztosan jó lesz…- gondolta. – Senki nem olyan bolond, hogy a kemény sziklákkal sanyargassa a talpát, mikor ott a finom, puha homok…

Maia nehézkesen és ügyetlenül kapaszkodott egyre feljebb, és feljebb.
Már napokkal ezelőtt kinézte magának ezt a madár lakta szirtet, de nem gondolta, hogy ilyen nehéz lesz megmászni. Sokkal több időt töltött el a kapaszkodással, mint ahogy tervezte. Nem is mászott olyan magasra, mint ahogy eredetileg elképzelte.
A szirt egyharmadánál úgy gondolta, hogy már elég magasan van. Talált is egy bemélyedést, ahová óvatosan becsúsztatta a szájából kivett fogat. Egy kisebb követ ráhelyezett a fogra, aztán szépen, óvatosan lemászott a biztonságos fövenyre.

A mászástól nagyon elfáradt.
Leült egy kőre, és sokáig nézte a holdfényben csillogó végtelen vizet. A vizet, meg azt a távoli kis pontot, amiről sokan azt gondolták, hogy talán egy másik sziget…valahol nagyon messze…
…Egyszer át kéne úszni…- gondolta. – Meg kéne nézni, hogy mi az…Habár Nina anyó szerint nincs is ott semmi…Csak a képzeletünk játszik velünk. De Nina anyónak gyenge a szeme…A gyöngyöket sem tudja rendesen felfűzni…



Hajnalodni kezdett…
Maia riadtan ugrott talpra.
Még visszanézett a szirtre, hogy ellenőrizze, megtalálja-e legközelebb is a kis bemélyedést…a rejtekhelyet…Aztán futásnak eredt a falu felé.
…A következőt is ide fogom eldugni…- határozta el, és elégedett mosoly terült szét az arcán.



A mosoly azonban az arcára fagyott, ahogy belépett a kunyhóba. …Lebuktam…- volt az első gondolata, amikor meglátta, hogy a kunyhó tele van asszonyokkal.
Aztán a kíváncsiság mégsem engedte, hogy elszaladjon, és elbújjon valahol.
Kíváncsi volt, és félt is, mert tudta, hogy anyjának hamarosan eljön az „izgalom órája”. Az „izgalom órája”, amikor kiderül, hogy „hibás babát” hoz-e a világra, vagy szépet és egészségeset, akit megtarthat és felnevelhet.

Livinek, Maia anyjának már volt egyszer egy „hibás babája”, és az olyan szomorú dolog volt.
Sok-sok napon keresztül figyelték, ahogy növekszik Livi hasa, és izgatottan várták az új jövevényt.
Aztán amikor Duruburumuru hibásnak nyilvánította és elvette, olyan nagy ürességet éreztek a szívükben…Egészen addig, amíg Livi hasa újra növekedni nem kezdett.

Maia kíváncsian furakodott befelé az asszonyok között, hogy anyja közelébe kerülhessen.
Livit már hordágyra tették, és éppen indultak vele a barlangba, hogy a szokásoknak megfelelően Duruburumuru előtt szülje meg a gyermekét. Maia riadtan bámult a menet után.

– Na, te csavargó! – csapott le a kislányra Nina anyó. – Merre jártál éjnek idején? Hol kódorogtál amikor anyádnak szüksége lett volna rád ? A kishúgod, Milipi totyogott át hozzám, hogy a szoknyámnál fogva iderángasson…Tudod jól, hogy Milipi még nem tud beszélni ! És tudtad jól, hogy anyád mindenórás…Hol a csodában tekeregtél ?
– Én csak a dolgomat….- füllentette volna Maia, de Nina közbevágott.
– Ennyit ember nem képes pisilni !
– De…



– Rossz voltál ! – szidta tovább Nina. – Itt hagytad a mindenórás anyádat a totyogós kishúgoddal, és a még kisebb, még nem is totyogó még kisebb húgoddal. Büntetést érdemelsz !
– Tudom, de…- ellenkezett Maia.
– Mutasd csak a szád ! – sikoltott fel Nina ijedten. – Hol van a fogad ?
– Kiesett…- vonta meg a vállát Maia.
– De hol van ? – kiabált Nina.
– Nem tudom…elvesztettem…- hajtotta le a fejét Maia.
– Hol esett ki ? – villogott Nina szeme vészt jóslóan.
– Nem tudom…valahol…- szipogta Maia.
– Eredj, és keresd meg ! – mutatott az ajtó felé Nina haragosan. – És azt ajánlom, találd is meg ! És ne próbálj meg becsapni ! Emlékszem még, mit mondtál a múltkor…Biztosan eldugtad valahová…Vigyázz, engem lehet, hogy be tudsz csapni, de Duruburumurut nem !
– De…- szipogott tovább a kislány.
– Amit pedig anyáddal műveltél, azért kimaradsz a következő tojásbontásból ! – mondta ki a szigorú ítéletet Nina.



Maia szomorúan kullogott ki a kunyhóból. Nem is tudta, merre menjen, csak úgy vitte a lába.
…Kimaradni a tojásbontásból…Azért ez túlzás…- morgolódott magában, miközben céltalanul bóklászott a parton.
Milita és Alina szaladtak el mellette.
– Gyere Maia ! – hívták. – Megyünk mangót szedni…
De Maia most nem szaladt velük.
Egyedül akart maradni a bánatával, a kétségeivel, a félelmeivel…
Sokáig ült a parton térdeit átölelve, arcát a friss tengeri szél felé fordítva. De hiába nézte a harsogó hullámokat, a végtelen, kék vizet, egyre csak anyja szenvedő arcát, vádló tekintetét látta maga előtt.
Nagyon bántotta, hogy nem segített Livinek, hogy nem volt ott, amikor szükség lett volna rá.

…Annak a buta fognak pont most kellett kiesnie…- okolta a véletlent, de azért tudta jól, hogy hibázott. Nagyot hibázott. Ugyanakkor kaján örömöt érzett az eldugott fog miatt. De félt is, mert nem vitte el Duruburumurunak.
…Nina azt mondta, utolér Duruburumuru haragja…- jutottak eszébe a figyelmeztető szavak, és beleborzongott, ha a félelmetesen duruzsoló, vacak piros fonalat ajándékozó kőarcra gondolt.
Maia érzései Duruburumuruval kapcsolatban elég zavarosak voltak.

Anyja mindig arra tanította, hogy hálásnak kell lenni Duruburumurunak, mert ő ad nekünk mindent.
Duruburumuru adja a hasunkba a babákat, Duruburumuru adja minden holdtölte utáni reggelen a tojást is, ami tele van élelemmel, kelmékkel, fonalakkal, gyöngyökkel, csillogó, átlátszó dobozkákkal, amiket a gyerekek úgy szeretnek nyomogatni. És ő adja a gyógyulást is a szent forrás által, ha megbetegszünk.
De Duruburumuru nem csak ad, hanem el is vesz dolgokat.
Elveszi a "hibás babákat", a halottainkat, a kihullott fogainkat, a levágott körmeinket…és az elhasznált dobozkákat. A dobozkákat, amiket sokáig kell nyomogatni, mire dalra fakadnak.

…Kár, hogy csak egyszer dalolnak…- gondolta Maia. – Olyan szépen énekelnek, jó lenne mindig hallgatni őket…De sajnos nem lehet, mert nagyon hamar elhallgatnak…Aztán vissza kell vinni őket Duruburumurunak, hogy a következő tojásban újakat adjon helyettük…
…De a következő tojásból én nem kapok ! - futotta el a méreg a kislányt.



Maia felpattant, és futásnak eredt az erdő felé.
Haragudott Ninára, hogy egy időre megfosztotta attól a lehetőségtől, hogy új dobozokhoz jusson.
…Nina ! Nina ! Nina ! Hogy téged venne már el Duruburumuru ! – gondolta, de aztán hirtelen el is szégyellte magát. – Hiszen Nina nem gonosz, csak szigorú.
Anyjától úgy hallotta, hogy az egész szigeten Nina anyó a legidősebb, és ezért szót kell fogadni neki.
Anyja azt is elmesélte, hogy régen Ninának is sokszor volt nagy hasa, de mindig csak „hibás babái” lettek. Duruburumuru egyet sem hagyott nála, hogy felnevelhesse. Ezért aztán Nina ráért minden anyának segíteni, minden gyerekkel foglalkozni.
Ha néha túl szigorú volt, bizony a háta mögött „száraz kórónak” csúfolták. Persze ez általában visszajutott a fülébe, de Nina nem volt haragtartó. Kiszabta a megfelelő büntetést, aztán nem emlegette a sérelmet.
A büntetés általában a tojásbontásból való kizárást jelentette…Ahogy most, Maia esetében is.



A kislány már hallotta az énekszót, ahogy közeledett a barlanghoz.
Nagyon bosszantotta, hogy Nina kizárta a tojásbontásból, de mégiscsak el kellett mennie a barlanghoz, mert aggódott anyjáért, Liviért.
Már hajnalban elvitték Duruburumuru elé, de azóta még senki sem jött vissza onnan. Sőt lassan mindenki odakíváncsiskodott a szent tisztásra. Látni akarták Livi babáját, és utána részt akartak venni a tojásbontásban.

Maia nem lépett ki a tisztásra, csak a bokrok közül leselkedett.
A tojást, ami ma reggel is, mint minden holdtölte utáni reggelen ott terpeszkedett a barlang szájában félrehúzták a tisztás szélére. A kincseket rejtő hatalmas tojással most nem törődött senki.
Nina azt mondta, majd akkor bontja fel, amikor Livi és az új kisbaba kijött a barlangból.

Mindenki a barlangból kiszűrődő hangokat, és a hegy fölött gomolygó füstfelhőket figyelte.
.- Duruburumuru…duruburumuru…- duruzsolta a barlang, és enyhén remegett az egész tisztás, mégsem mozdult senki.
Mindenki feszülten figyelt.
– „Duruburumuru te adsz és elveszel…”…”Duruburumuru ha mi már nem leszünk, te akkor is itt leszel…” – hallatszott a barlangból az asszonyok éneke.
A tisztáson félkörben ültek a nagylányok, akik már minden tejfogukat odaadták Duruburumurunak.
Mögöttük a kisebb lányok ültek, ölükben a legkisebbekkel.
– „Duruburumuru te adsz és elveszel…” – szólt még mindig odabentről az ének.

…De hiszen ez búcsúztató ének ! – hasított bele a felismerés Maia tudatába.
– Livi ! – kiáltotta a kislány és kiugrott a bokrok közül.
Ész nélkül rohant a barlang bejárata felé.
A tisztáson ülőket félrelökte, átugrálta, aztán a barlangban éneklő asszonyok sorfalán törte át magát.
Futás közben mondatfoszlányokat hallott:
…….Szegény Livi…úgy örült az új babának…a három kislányt most majd Nina…
……Duruburumuru haragra gerjedt…Maiára haragszik…
…nem adta oda a második tejfogát…
……eldugta…tejfog…harag…tejfog…harag…hibás baba…
……a hibás babát úgyis elvenné….de Livi…úgy várta…
……tejfog…harag…hibás baba…harag…tejfog…Maia…harag…



Maia rogyadozó térdekkel tántorgott oda a szobor elé.
Livi és a baba már ott feküdtek Duruburumuru hatalmas kőnyelvén.
Ott feküdtek gondosan lemosva a szent forrás gőzölgő, fura illatú vizével, bekenve finom olajakkal, teleszórva a szivárvány minden színében pompázó virágokkal.
Maia csak állt, és nézte anyja kisimult vonásait, megbékélt, nyugodt, élettelen arcát, amin a reggeli haragnak már nyoma sem volt. És nézte a „hibás babát”, a baba szép, finom vonású kis arcát, cseppnyi kis kezeit, lábait…és valami még apróbbat a pici lábak között…Valami apró kis nyúlványt, amit eddig még senkin sem látott.
…Biztosan ez lehet a hibája…- gondolta. – Pedig egyébként olyan szép…egyébként…

Duruburumuru torkából sűrű párafelhő gomolygott elő és a hatalmas kőnyelv lassan süllyedni kezdett a szobor sötét mélye felé.
A kisbaba egy pillanatra kinyitotta a szemét, és egyenesen Maia szemébe nézett.
Maia felsikoltott és a szobor felé lépett.
– Ne ! Nem szabad ! – kiáltotta Nina és erősen megmarkolva a kislány karját kirángatta a szabadba.
Az asszonyok és a lányok utat engedtek nekik.



Nina arcán könnyek folytak végig, és végre elengedte Maia karját. Aztán magához akarta ölelni a kislányt, hogy vigasztalja, de az ellökte a simogatni készülő kezet. Egy pillanatig olyan égő gyűlölettel nézett Ninára, hogy az idős asszony hátratántorodott.
Maia legszívesebben kifutott volna a világból.
Ahogy futott, kövek sebezték fel a lábát, ágak csapódtak a szemébe, de ez most nem érdekelte. Csak futott, futott.



Egy idő múlva teljesen kifulladva a madár lakta szirt tövében találta magát.
Szemével a bemélyedést kereste, de akárhogy erőlködött, a sok egyforma kő-kacifánt közt nem találta azt a helyet, ahová a fogat eldugta.
…Akkor is megkeresem ! – határozta el, és elszántan mászni kezdett.
Mászás közben újabb karcolásokat és horzsolásokat szerzett. Az izzadság és a vér is a szemébe folyt már, mire végre megtalálta azt a bemélyedést.
Izgalomtól és a fáradságtól remegő kézzel emelte fel a kis követ, és kivette az alatta lapuló fogat.

…Elviszem Duruburumurunak ! A pofájába vágom, és visszakövetelem Livit ! – vigyorodott el diadalmasan.
Az apró fogacska azonban kicsúszott vértől síkos ujjai közül, végigpattogott a szirt kövein, és belepottyant a tenger vizébe.
Maia az ijedtségtől majdnem lezuhant…Alig bírt megkapaszkodni.
…Most aztán mindennek vége ! – gondolta keserűen. Könnyei végigfolytak az arcán, vállai rázkódtak a sírástól.
…Duruburumuru úgysem adta volna vissza Livit…- keseredett el teljesen.



…6528-as számú tenyésztési kísérlet M.B.R. típusú szerves molekulacsoportosulásokkal……

…”Bálvány” típusú manipulátor alkalmazása folyamat közbeni mintavételre…

……………………………………………………………………………………… …a kísérlet következő szakasza…………………………….. ………………………………………………………………………………….

…az eddig egymástól gondosan izolált, azonos genetikai állományú két populációt …………

.………technikai eszközök nélkül is áthidalható fizikai közelségbe helyezzük………… Technikai megoldás; a Duruburumuru és a Burumuruduru sziget közti távolságot a tizedére csökkentjük………………………………….



Maia sokáig álldogált a szirt tövében, a parton, és nézte azt a távoli pontot…ami talán egy másik sziget lehet…ami Nina szerint nincs is ott…..De az a nagyon pici pont most mintha nem is lett volna annyira pici…
Mintha nagyobb lett volna, mint ahogy Maia emlékezett rá…
…Átúszom ! – határozta el hirtelen. – Ha van ott valami, az csak jobb lehet, mint ez…És ha tényleg nincs ott semmi, és a vízbe fulladok…az sem baj…
Tétova léptekkel gázolt bele a vízbe, de pár perc múlva már erős, egyenletes karcsapásokkal úszott egyenesen a célja felé.



Megjelent: Avana Arcképcsarnok c. kiadványban, 2009. áprilisában.

Vissza a novellák főoldalra




Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!