Diófás mese

Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy kőműves, úgy hívták, hogy András. Ez az András egy szép nagy házban élt a kicsi város szélén a feleségével, Juliskával, meg a két szép gyermekével, Karcsikával és Karolácskával.

András az évek során sok szép házat épített, bőségben, gazdagságban éltek. Ahogy telt-múlt az idő, a gyermekek felcseperedtek, Andrásból András bácsi, Juliskából Juliska néni, Karcsikából Károly, Karolácskából pedig Karola lett.

Amikor Károly feleségül vette a szépséges Mariskát, a kicsi város legeslegszebb lányát, András bácsi egy szép, nagy házat épített nekik a saját házával szomszédos telken. András bácsi a két ház közé egy diófát ültetett, hogy vasárnaponként, ebéd után legyen hol hűsölni, beszélgetni.

Kis idő elteltével Karola is férjhez ment. Ő a szülői házban maradt a férjével, Ambrussal, hogy ha majd András bácsiék megöregszenek, gondjukat viselhesse.

Éltek hát boldogan a két szép házban. A fiatalok dolgoztak, az öregek öregedtek, vasárnaponként ebéd után pedig valamennyien a diófa árnyékában hűsöltek, beszélgettek.

Telt-múlt az idő, Karoláéknak született három szép gyermeke is, két fiúcska, és egy leányka. Mariskáékhoz azonban csak nem talált oda a gólya. Mariska eleinte szépségét féltve maga hessegette el, aztán a madár talán megsértődött, mert felé sem nézett.

Karola gyermekei szépen növögettek, okosodtak. Otthon, a kertben megtanultak fára mászni, mókusokkal kergetőzni, diót gyűjteni. Az iskolában megtanultak írni, olvasni, számolni, a világban eligazodni. A szép Mariska meg egyre irigyebb, keserűbb és mogorvább lett. Egyre csak rágta Károly fülét, hogy építsen kerítést a két ház közé.

– Karola gyerekei, kutyái, meg a macskái összetiporják a kertemet. Azért ez mégsem járja! – kiabálta mérgesen.

Károly nem akart kerítést építeni, nehogy megbántsa az édesapját, édesanyját, meg a testvérhúgát. A mogorva Mariska minden nap rágta Károly fülét, de az csak nem állt kötélnek.

Hanem amikor az öreg kőműves meghalt, és eltemették, Mariska megmakacsolta magát.

– Vagy felépíted végre azt a kerítést, vagy ebben a minutában elhagylak! – rikácsolta.

Mit volt mit tenni, Károly kénytelen- kelletlen, de megépítette a kerítést. De hogy szeretett testvérhúgának kedvezzen, úgy építette meg, hogy a nagy diófa Karoláék kertjébe legyen.

Na, volt is sírás-rívás mind a két házban. Karoláék azért búslakodtak, mert Károly most már a kerítésen túl lakott, és nem ült oda hozzájuk hűsölni, beszélgetni vasárnaponként, ebéd után. A mogorva Mariska meg azért kiabált mérgesen, mert ezentúl nem szedhette össze a diót.

A házsártos asszony dúlt-fúlt mérgében, de nem bontathatta le a kerítést, hiszen ő építtette. Tehetetlen mérgében ráparancsolt Károlyra, hogy vágja le a kerítésen átlógó ágakat, ő maga pedig őszönként átdobálta Karoláék kertjébe a lehullott faleveleket.

Szomorúan nézte ezt őszönként Juliska néni, Károly és Karola édesanyja, és bizony pár év alatt el is emésztette a bánat.

Telt-múlt az idő, Karoláék gyermekei szépen felcseperedtek. Elvégezték az iskoláikat, megházasodtak és gyermekeik születtek. Munkát a távoli nagyvárosban találtak, oda is költöztek.

Karolából Karola nagymami, Ambrusból Ambrus nagyapi, Károlyból Károly bácsi, a szépséges Mariskából pedig ronda, ráncos, vén banya lett.

A két ház között pedig még mindig ott tornyosult a félig megcsonkított, de még így is hatalmas diófa.

Karoláék sokat búslakodtak, mert ritkán láthatták a gyermekeiket, unokáikat. A gyerekek hívták őket magukhoz a nagyvárosba, költözzenek hozzájuk, ne búslakodjanak a kicsi város szélén kettecskén.

Karoláék örömest el is fogadták a szíves meghívást. Azon nyomban meg is hirdették a házukat eladásra.

Került is vevő hamarosan.

Élt a kicsi város lakótelepén egy nagy panelház tizedik emeletén egy fiatal házaspár, Imre és Irma. Volt nekik négy kicsi gyermekük. Kinőtték a kicsike kis panel lakást és tágasabb otthont kerestek.

Amikor Karola megmutatta nekik a takaros házat és a szép kertet a hatalmas diófával, egyből belé szerettek. Irma boldog volt, hogy most már lesz hol fára mászni, mókusokkal kergetőzni a kicsi gyermekeknek és még dió is kerül telente a kalácsba. Karoláék is boldogok voltak, hogy ilyen kedves család költözik a házukba.

Mindenki boldog volt, csak a mogorva Mariska nem.

Amint megtudta, hogy mi történt, esze nélkül szaladt a kicsi város nagy hivatalába és azonmód földmérőt hivatott. Addig-addig mesterkedett, magyarázott, mézes-mázoskodott, amíg hogy-hogy nem a földmérő úgy mérte ki a telekhatárt, hogy a diófa Mariskának jusson.

Amint megvolt a hivatalos papíros, nagy hirtelen embereket fogadott, kivágatta, fel is apríttatta a hatalmas diófát.

Hanem aztán eljött a költözködés napja. Mikor Irma és Imre meglátta, hogy se híre, se hamva a hatalmas diófának, bizony nem akarták már megvenni a házat.

– Ha nincs diófa, nem kell a ház! – sírt Irma.

Sírtak, ríttak a gyerekek is, hiszen anyjuk, apjuk mászni való fát, meg diós kalácsot ígért nekik. Szaladtak is Irmáék rögtön ügyvédhez, ingatlanoshoz, meg a bankba. De hiábavaló volt a nagy szaladgálás, mert a kicsi város nagy hivatala úgy döntött, hogy érvényes a szerződés, mert bizony a nagy diófát nem foglalták bele, vessenek hát magukra.

Mit volt mit tenni, a fiatalok a gyerekekkel csak beköltöztek a házba. Szomorúan ténferegtek a kopár udvaron, igen búslakodtak. Hanem aztán Imrének mentőötlete támadt:

– Ültessünk egy másik diófát!

A gyermekek abba is hagyták a sírást-rívást, és Irma szemében is öröm csillant. Szaladt is Imre azon nyomban a faiskolába, vett is egy szép, erős csemetét. Gödröt ástak, vizet hoztak, elültették a kicsi diófát.

- Nőj nagyra, de gyorsan! Nőj nagyra, de gyorsan! – kiáltozták a gyerekek, és tapsikolva szaladgáltak a kicsi kis diófa körül.

Véletlenül éppen arra járt egy jó-tündér.

Meghallotta a gyermekek vidám kiáltozását. Suhintott egyet a varázspálcájával, és láss csodát, a kicsi csemetéből egyből hatalmas, dús lombú, terméstől roskadozó diófa lett.

Mikor a mogorva Mariska ezt meglátta, vörösödött, vörösödött az arca, minden haja szála külön-külön rezgett a dühtől, és…Puff!...Megpukkadt mérgében.

Károly bácsi sírt egy sort valaha csodaszép felesége után, tisztességgel eltemette, aztán gondolt egyet, lebontotta a kerítést, és elszegődött pót-nagypapának a gyermekek mellé.

Azóta is boldogan élnek és vasárnaponként, ebéd után a hatalmas diófa árnyékában hűsölnek, beszélgetnek.

Megjelent:

Írjunk.hu oldal 2012.09.13.

Vissza a NOVELLÁK főoldalra