Bejelentés



tortenetek
scifi...scifi...

MENÜ








Üzenőfal


Név:

Üzenet:



KONCERTFELVÉTEL






„Kedves Nagyi !
Remélem, levelem jó egészségben talál.
Azt ígérted a múltkor, hogy eljössz a születésnapomra, és akkor nálunk töltesz néhány napot. A születésnapom még messze van, de mégis arra kérlek, utazz ide most !
Tudod, úgy érzem, valami nincs rendben nálunk. Nem vagyok biztos a dolgomban, ezért is kérem a segítségedet. Apához és anyához nem fordulhatok ezzel a problémával, mert éppen velük van valami, amit én nem értek. Ide a Te rámenős egyéniséged, és tekintélyed kell !
Te talán ki tudod szedni belőlük, hogy mi történt, hogy mi van velük. Gyere mielőbb !

Sokszor csókol unokád; Lili.

U.i. Ne áruld el, hogy én hívtalak, csak gyere és találj ki valamit !"


Margaret már másnap reggel vonatra ült. Hajtotta a kíváncsiság, és az aggodalom.
Lili korábban eljött az iskolából, sietett a vasútállomásra Margaret elé. Már alig várta, hogy alaposan kipanaszkodhassa magát.
Nem sokáig kellett várakoznia a pályaudvaron, hamarosan feltűnt a tömegben Margaret ismerős alakja.
Visszafogott, szerény eleganciával öltözött, kissé őszülő, hatvan körüli asszony, vidám kis kalappal a fején, kedves mosollyal az arcán.
Elébe szaladó unokája kezébe nyomta az egyik csomagját, és máris a lényegre tért:
- Szóval holdkóros mind a kettő?
- Igen…és mindig leráznak, ha megpróbálok kérdezni valamit. Apa egész nap a munkája után jár, ha végre hazakeveredik, csak bekap valamit, aztán bezárkózik a szobájába. Reggelig ki sem nagyon jön.
- És anyád?
- Még rosszabb. Órákat tölt a fürdőszobában, ha végre kijön, akkor zenét hallgat, vagy alszik. Mostanában rengeteget alszik.
- Laura korábban sohasem aludt nappal…-csodálkozott Margaret.
- De mostanában igen.
- Nem beteg?
- Nem tudom, nekem nem mondanak semmit. Apa egyik orvos barátja, elég gyakran jár hozzánk, de belőle sem lehet kihúzni semmit.
- Mióta tart ez?
- Nem is tudom pontosan,talán egy hónapja.
- Már egy egész hónapja?
- Igen. Először apa kezdett furcsán viselkedni. Minden nap bezárkózott a szobájába, teljesen kisajátította a videót, a számítógépet és a telefont. Eleinte napokig nagyon izgatott volt, nyüzsgött, valamivel nagyon el volt foglalva. Aztán amikor anya is elkezdett furcsán viselkedni, apa hirtelen olyan komoly lett, csendes, sőt komor. Akkor már nem voltak közös vacsorák, beszélgetések sem…Akkor kezdett egyre gyakrabban idejárni Bob bácsi , az orvos…
- Na, majd én beszélek Bobbal!
- Próbáld meg, Nagyi! –kérlelte Lili- Én úgy félek…
- Mitől félsz?
- Nem is tudom. Azt sem tudom, minek jár ide olyan gyakran Bob bácsi, anya betegsége miatt, vagy szerelmes anyába…Talán anyuék el akarnak válni, csak nem tudják, hogyan mondják el nekem? Apa és anya már legalább két hete egy szót sem szólnak egymáshoz. Előtte legalább veszekedtek. Az még valamivel jobb volt.
- Miért veszekedtek?
- Apa egyik este hazajött és éhes volt. Mielőtt bezárkózott volna a szobájába a videóval és a telefonnal, vacsorázni szeretett volna. Anya viszont aznap nem főzött semmit, sőt a hűtő is üres volt, be sem vásárolt. Nagy kiabálást csaptak, de az a csetepaté még mindig jobb volt, mint ez a nagy némaság.
- Nyugodj meg Lili, megpróbálom kideríteni, hogy mi a helyzet. Velem talán szóba állnak…
Lili kicsit megnyugodott nagyanyja szavaitól.
- Nagyikám! Itt a kulcsom, te csak menj egyenesen haza, hátha tudsz beszélni velük, amíg én nem vagyok ott, én még gyorsan bevásárolok. Otthon találkozunk.

Lili tehát elment bevásárolni.
Az utóbbi egy hónap alatt már egész jól belejött a háztartásba. Mióta anyja nem törődik semmivel, Lilire maradt a bevásárlás, a főzés, a mosás, a takarítás…szóval minden.
Hamar kitapasztalta, hogy az üzletekben mikor mit érdemes vásárolni. Esténként már egész ehető dolgokat hozott össze.
Nagyon bántotta, hogy a szülei szinte észre sem vették erőfeszítéseit, igyekezetét nem nagyon értékelték, szó nélkül elfogadták.
Abban reménykedett, hogy nagyanyja most legalább egy időre felmenti a házi-robot alól, sőt talán már ma este lesz valami igazi rendes vacsora.


Margaret körülnézett a házban.
- Hát, elég nagy a rendetlenség…- gondolta – Persze nem is csoda. Szegény kis Lili még csak tizenkét éves…Hogyan is bírná rendben tartani ezt a nagy házat egyedül. Ez Laura feladata lenne. Jaj, Laura! Laura! Mindig olyan ügyes háziasszony voltál. Mi történhetett veled? Talán valóban beteg lettél?
Margaret felment az emeletre.
Belépett Laura szobájába. Halk zene szólt…valami klasszikus. Laura az ágyán feküdt és aludt.
Margaret alig ismert rá.

- Nem csak a viselkedése furcsa, külsőleg is megváltozott…- tűnődött – Az arcvonásai nem, de azonkívül minden. A bőre sima és hibátlan, nem látszanak rajta az állandóan elvakart szúnyogcsípések nyomai, a szeplők is eltűntek az orra mellől. A szempillái is mintha hosszabbak lennének…de láthatólag nincs rajta műszempilla. És a haja…hosszú, és nagyon dús. A színe a régi, szép gesztenyebarna, de mitől lett ilyen dús és sűrű? Nem is egészen olyan, mint a normális emberi haj, inkább olyan, mint valami prém…


Margaret közelebb hajolt, és ahogy jobban megnézte, látta, hogy rövid, pihés szálak vannak a hosszú hajszálak között.
Laura ébredezett…lassan kinyitotta a szemét.
Margaret önkéntelenül lépett egyet hátra.
Laura szemei különös, zöldes-barnás fényben ragyogtak.
Azelőtt teljesen átlagos barna szemei voltak, Most valósággal égetett a tekintete. Mégis volt a nézésében valami álmodozó, mintha máshová nézne.
Margaretnek úgy tűnt, Laura nem is nézi, nem is látja azt ami közvetlenül körülötte van…Alvajáró…

Margaret csak nézte, nézte…sokára szólalt meg.
- Laura!
Laura zavartan ránézett.
- Margaret…Hogy vagy? – mondta lassan, gondosan formálva minden szót.
Lassú, álmos mozdulatokkal felkelt az ágyból, belebújt a papucsába, és választ sem várva kérdésére kivonult a fürdőszobába.
Margaret döbbenten vette észre, hogy Laura jóval magasabb, és nyúlánkabb, mint amilyen volt. Amíg az ágyon feküdt, ez nem tűnt fel, de amint felállt, szembetűnő lett.
- Harmincöt éves korban lehet még nőni? – hitetlenkedett Margaret. – Két hónap alatt, mióta nem láttam, legalább tíz centi…vagy én vagyok szenilis?


Margaret kíváncsian körülnézett menye szobájában.
Nem volt szokása más holmijában kotorászni, de nem tudta visszafogni kíváncsiságát.
Kicsit csalódott volt, de részben meg is nyugodott, mivel nem talált semmi olyat, ami megmagyarázná Laura furcsaságát. Se ital, se drogok, se gyógyszerek, se szokatlan könyvek, képek…Nem is tudta pontosan, mit is kellene keresnie, de semmi olyant nem talált, ami furcsa lett volna.
Egy darabig várt, hátha Laura visszajön, és beszélgethet vele. De Laura csak nem jött ki a fürdőszobából.
Elunta a várakozást, és átment Paul szobájába.


Kopogott, aztán benyitott.
A szoba tele volt fotókkal. Az asztalon halomban álltak a fényképek, a falak is tele voltak aggatva, sőt, még a sötétítőfüggönyre is fel volt gombostűzve néhány.
Az összes képen ugyanaz a két arc szerepelt, különböző méretű nagyításokban: Egy férfi és egy nő…egy nagyon jóképű férfi, és egy gyönyörű nő.
Margaret azt még megértette volna, hogy egy férfi telerakja a szobáját egy szép nő képeivel, de itt a férfiről is legalább ugyanannyi kép volt.
- Ez is dilis! – sóhajtotta, és elindult a konyha felé.


A vacsora elég kurtán-furcsán zajlott le.
Margaret egy kicsit meg is sértődött, hogy nem méltányolták kellőképpen szakácsművészetének remekeit. Lili ugyan örült a finom levesnek, a töltött csirkének, a meggyes piskótának…de a többiek.
Laura lejött ugyan vacsorázni, de mintha azt sem tudta volna, hogy mit eszik. Hamar végzett az evéssel, és szó nélkül visszament a szobájába.
Paul elég későn jött haza, befordult a konyhába, szórakozottan beleevett ebbe-abba, és mire Margaret rendesen megterített volna neki is, már indult is a szobájába.
- Paul, édes fiam! Ne siess úgy! Beszélni szeretnék veled!
- Ne most, anya! Jól utaztál? – de a választ már meg sem várta.


Margaret és Lili kissé lehangoltan üldögéltek a konyhában.
- Nagyi, ez egy igazán finom vacsi volt. – mondta Lili.
- Én beleadtam mindent, de a szemük sem rebbent. Azt sem igazán vették észre, hogy itt vagyok.

Csengettek.
Bob érkezett meg. Kicsit felengedett a hangulat, végre valaki megdicsérte nagyi süteményét. Pár percnyi udvarias csevegés után Margaret rátért a lényegre.
- Mond csak Bob, mi folyik itt?
- Nem tudom, mire gondolsz. – próbált meg Bob kitérni a válasz elől.
Lili vette a lapot, tanulnivalójára hivatkozva gyorsan elbúcsúzott, és felment az emeletre.
Pontosabban hangosan feldübörgött a lépcsőn, aztán mezítláb visszaosont, és fülét az ebédlő ajtajára tapasztotta.


- Bob! Kölyökkorod óta ismerlek! Te engem nem tudsz becsapni. Nagyon is jól tudod, mire vagyok kíváncsi.
- Margaret! Nem tudok erről olyan könnyedén beszélni. Nem könnyű valamit elmondani, amit magam sem értek egészen.
- Még kíváncsibbá tettél.Jobb, ha belekezdesz, amíg ki nem teregeted a kártyákat, úgysem hagylak békén.
- Nem is tudom hol kezdjem…olyan zűrös az egész.
- Kezd ahol akarod, csak mondj már valamit! Kezdjük talán azzal, hogy mi van Paullal? Mitől ilyen zavart, hajszolt, szórakozott, kedvetlen, és mi az a rengeteg fotó a szobájában ugyanarról a két arcról?
- Jártál a szobájában?
- Igen. Bevallom. Sőt, Laura szobájában is körülnéztem, de nem lettem semmivel sem okosabb. Csak kérdések merültek fel bennem, de válaszokra nem leltem. Paul és Laura szóba sem álltak velem, azt is alig vették észre, hogy egyáltalán itt vagyok. Nincs más hátra, téged kell, hogy kifaggassalak. Lili szerint mostanában gyakran jársz ide.
- Igen, mint tudod, orvos vagyok, és…
- Ezt úgy érted, hogy orvosi problémáról van szó?
- Részben. De nem is ez a dolog lényege…
- Hát, akkor mi?
- Na, jó! Megpróbálom elmondani…Tehát láttad Paul szobájában azt a rengeteg fotót ugyanarról a két emberről.
- Igen. Különböző méretű nagyítások.
- Nos, Paul szerint az a két ember nem „ember”.
- Nem ember?
- Az egész azzal a koncertfelvétellel kezdődött. Hat kamerával dolgoztak a hangversenyteremben. Paulnak jutott az a feladat, hogy pásztázza a közönséget, keressen hírességeket, érdekes arcokat…Talán te is láttad ezt a közvetítést a tv-ben. Még az ősz elején volt.
- Lehet…A holdraszállás jubileumára rendezett koncertre gondolsz?
- Igen, arra.
- Nagyon szép koncert volt. Hatásos volt, ahogy kezdték. ..ahogy kivetítették a háttérbe az űrhajóról felvett hold-panorámát, és a nagy csendben elhangzott az a bizonyos híres mondat; „Kis lépés ez egy embernek, nagy lépés az emberiségnek…”Aztán megszólalt a zene.
- A zeneszó közben a közönséget mutatták, volt ott két különleges arc. Emlékszel rájuk. Vagy neked nem is tűntek fel.
- Nem. Én a zenére figyeltem.
- Paulnak viszont rájuk ragadt a kamerája.
- Rájuk ragadt?
- Egyre gyakrabban visszatért hozzájuk pásztázás közben, aztán egyszerűen rájuk ragadt. A koncert második felében egyfolytában őket mutatta. Ezért is volt a második részben olyan kevés közönségkép bevágva. A rendező és a vágó jól le is marták ezért Pault. De Paul oda se figyelt, futott a ruhatárhoz, hátha ott még eléri a különös párt.
- Mi olyan különös rajtuk? Egy gyönyörű nő, és egy jóképű férfi egy elegáns koncerten…mi ebben a különös?
- Azt mondtad, láttad a fotókat.
- Igen, de nem láttam rajtuk semmi különöset. Ők voltak a koncerten, ugye?
- Igen. De ne hidd azt, hogy nem különösek! Elég különösek…Azok a fotók, ha jól megnézed, őket, főleg a nagyításokat…Nézd, csak, nálam is van egy ilyen fotó.
- Most, hogy jobban megnézem, valóban nem hétköznapi arcok, valahogy túl tökéletesek…
- Nézd a szemüket! Olyan különös a tekintetük. Az egész arcuk, az egész alakjuk olyan hosszúkás, keskeny, több, mint karcsú. A hajuk természetellenesen dús, olyan, mint egy fantasztikus paróka. És nézd a bal csuklójukat! Látod rajta azt a fehér pántot? Más nagyításokon még jobban látszik, hogy nincs rajta semmilyen kapocs, vagy csat. A mozgólépeken azt is lehet látni, hogy ennek a fehér pántnak néha egy-egy pontja színesen felvillan.
- A hajuk! Laurának is hasonló a haja…talán nem ennyire dús.
- Igen. Még nem ennyire dús. Néhány napja még egészen vékony szálú haja volt. Ha így megy tovább hamarosan neki is olyan prémszerű frizurája lesz, mint a fényképen látható nőnek. De erről később! Egyenlőre maradjunk Paulnál! Paul lemásolta kazettára és hazahozta a koncerten készített anyagát. Készített egy halom különböző nagyítást néhány kockáról.A szobájába zárkózva azóta is minden nap ezt a felvételt tanulmányozza. Aggódom érte, hogy ebbe beledilizik…Rögeszméjévé vált, hogy ezek ketten nem emberek. A koncert után napokig izgatottan rohangált és telefonált fűhöz-fához.Ki akarta nyomozni, hogy ki volt ez a két „ember” a koncerten. Boldog-boldogtalannak az orra alá lobogtatta a fotókat, mindenhol érdeklődött. Semmire sem jutott, mindenkinek ismeretlen volt ez a két arc. Az egész felhajtásnak csak az lett az eredménye, hogy egyre többen nézték hülyének. Miután még az „UFO”-os klubok, és folyóiratok sem vették komolyan, dühében az összes fotót lehordta a kertbe, és elégette.
- De most is tele van a szobája ezekkel a fotókkal.
- Igen, ugyanis történt valami váratlan.
- Laurával?
- Igen. Paul dúlva-fúlva, lehülyézve az egész világot végre lemondott a rögeszméje hajszolásáról. Talán nem is tért volna vissza erre a témára…Aztán Laura miatt újra elővette a koncertről készült felvételét, újra elkészítette a nagyításokat. Nemrég gyógyszert kért tőlem Laura számára. Téli vitaminhiányra, esetleg vérszegénységre gondoltam a Paul által elmondottak alapján. Látatlanba mégsem akartam gyógyszert adni, ezért feljöttem, hogy megnézzem a beteget. Egyszerűbb lett volna a rendelőmben megvizsgálni Laurát, de ő nem volt hajlandó eljönni. Látszólag nem volt semmi baja. A vérnyomása, a kondíciója, stb. láthatólag rendben volt, vettem tőle vért, a mintát elvittem a laborba…Nem találtam semmit…vitaminokat írtam neki. Egy hét múlva Paul újra megkeresett. Panaszkodott, hogy Laura feledékeny, szótlan, és mindig álmos. Azt mondta, egész nap csak lézeng…Feljöttem újra. Laura elég rosszul nézett ki. A szemei majd leragadtak, és panaszkodott, hogy fáj az összes foga. Nem tudtuk rábeszélni, hogy elmenjen a fogorvoshoz. Nemsokára kiderült, hogy neki volt igaza, valóban semmi szüksége nem volt fogorvosra…Három nap alatt fájdalommentesen kipotyogott magától az összes foga. Fogatlanul nem volt hajlandó mutatkozni, Három napra bezárkózott a szobájába. Valószínűleg csak akkor jött elő, amikor nem volt itthon senki. Mikor három múlva újra láthattuk, teljesen egészséges, szabályos fogak sorakoztak a szájában. Nem akartunk hinni a szemünknek. Először arra gondoltunk, műfogsort csináltatott valami drága és gyors orvosnál. De kiderült, a fogai valódiak. Mikor jobban megnéztük, láttuk, hogy apró szabálytalanságok vannak egyik-másik fog alakjában, színében, és a hátsó fogak némelyike még csak félig bújt ki. Egyértelmű, hogy ilyen fogsort nem készít senki. Azon az estén vidám volt, fecsegő, de egyre csak a fogorvosok feleslegességéről beszélt, kérdéseinkre nem válaszolt. Olyan volt, mint aki egy kicsit be van csípve. Másnap aztán megint komor volt, és álmos. Akkor már naponta feljártam ide. Paulnak nyugtatókat adtam, Laurának pedig serkentőket…Nem túl sok eredménnyel. Paul továbbra is ideges volt, Laura pedig álmos. Egyik nap véletlenül rányitottam a fürdőszobában. Nem zárta kulcsra, ahogy szokta, én pedig benyitottam. Laura a zuhany alatt állt, a víz csobogása miatt nem vett észre azonnal. Nagy bőrdarabokat húzgált le éppen a karjáról. Nyáron, ha leég az ember a napon, hámlik a bőre, ez rendben is volna, de nem ilyen nagy darabokban jön le…és egyébként most tél van. Felém fordult, gyorsan berántotta a zuhanyfüggönyt. Felkaptam egy kádon kívül leesett bőrdarabot, és elnézést kérve kisiettem. A bőrdarabot megvizsgáltam a laborban. Normális, egészséges bőr volt. Vajon miért jött le? Pont azt a bőrdarabot vittem el, amin rajta volt egy gyerekkori baleset nyoma, egy elég csúnya heg. Másnap megnéztem Laura karját, hát nyoma sem volt rajta a régi forradásnak. A bőre teljesen egyenletes, és hibátlan lett. Néhány napja a szemüvegét is félretette, azt mondja, felesleges, nincs rá szüksége.
- Tényleg, tegnap szemüveg nélkül jött le vacsorázni. Most, hogy mondod, talán azért is találtam olyan szokatlannak az arcát, a tekintetét.
- Nem csak a szemüveg miatt. Megváltozott a szeme is. Azelőtt barna volt és meleg. Most zöldes árnyalata van, és néha villog, mint egy macska…
- Ahogy elnézem ezt a fotót,- forgatta Margaret a kezében a képet – annak ellenére, hogy a hajszín, a szemszín nem egyezik, Laura valahogy mégis mintha hasonlítana erre a két idegenre…
- Az idegenek mindketten szőkék, kék szeműek. Laura haja kicsit bronzos, barna, szeme zöldesbarna, a bőre is sötétebb tónusú. Mégis szembetűnő a hasonlóság. És ez a hasonlóság napról-napra nagyobb, és szembetűnőbb.
- Csak az arckifejezésük más. Az idegenek arca nyugalmat sugároz, önbizalmat, és talán egy csepp szomorúságot is…Laura arca pedig olyan riadt, elgondolkodó…
- Van még egy eltérés: A fehér pánt a csuklójukon. Paul amikor ráébredt erre a fokozódó hasonlatosságra, megrémült. Azt hiszem, attól fél, hogy Laura azokhoz az idegenekhez tartozik valamiképpen. Megint belevetette magát a nyomozásba. Ezzel tölti minden idejét, és közben aggódva és gyanakodva figyeli Laurát.
- Hát, ez elég ijesztő, de neked mi a véleményed erről az egészről?
- Nem tudom…nem tudom…Utánanéztem, ahol csak lehetett, de a szakirodalomban, és a kollégáim tapasztalatai között sem találtam még hasonlót sem. Csak kíváncsian figyelek, mást nem tehetek…Figyelem Laura változásait, a változások utáni eufóriáit, próbálom nyugtatni Pault, vezetem a feljegyzéseimet, és utálom, hogy ilyen tehetetlen vagyok, úgy is mint orvos, úgy is mint barát.


A lépcső felől léptek hallatszottak.
Lili későn vette észre, mivel a hallgatózásra fordította minden figyelmét. Mire felkapta a fejét, Paul már ott állt a háta mögött.
- Apa…én csak…- hebegte.
- Lili! Ne beszélj mellé! Nagyon jól látom, hogy éppen hallgatózol.
- Én csak egy pohár vízért…
- Na, ne!
- Jó, lebuktam. Bob bácsi mindent elmondott nagyinak. Végig hallottam. Apa, ez mind igaz?
- Igen.
Paul átölelte Lilit.

- Apu, én úgy félek…Mi lesz ebből?
- Nem tudom, kislányom, bárcsak tudnám…
- Apu, mi lesz, ha anyu már egészen olyan lesz, mint az idegenek?
- Te láttad azokat a képeket?
- Igen. Ne haragudj, de a videó felvételt is végignéztem.
- Talán jobb is, hogy tudsz mindent. El akartam neked mondani, de nem tudtam, hogyan kezdjek bele.


Margaret az emeletre tartott.
Csendes, nyugodt délelőtt ígérkezett: Lili iskolába ment, Paul valahol dolgozik, vagy nyomoz. Úgy gondolta, ez a megfelelő alkalom, hogy beszélgessen Laurával.
Amikor felért a lépcsőn, látta, hogy Paul dolgozószobájának ajtaja nyitva van.
Benézett. A szoba közepén Laura állt, kezében egy fotó, arcán különös mosoly.
- Laura! Laura! – próbálta Margaret felhívni magára a figyelmet, de Laura nem vett tudomást a jelenlétéről.
Margaret még álldogált egy darabig, aztán belátta, hogy a beszélgetés reménytelen.
Kicsit sértődötten visszament a konyhába, és belemerült a gondolataiba, meg az ebédfőzésbe.
Nem sokkal később megszólalt a zene, Vivaldi Négy évszakából a Tavasz …Margaret egyik kedvence.
- Biztosan Laura tette fel ezt a lemezt, ő is mindig szerette Vivaldit…Az ízlése úgy látszik, nem változott meg – gondolta Margaret.

A zene felerősödött, hangos lett, a meseszép melódia betöltötte az egész házat.
Laura lejött az emeletről, belépett a konyhába.
Lassan körülnézett, de úgy, mint aki még sohasem látott konyhát belülről. Leült, kezébe vett egy poharat. Nézte, forgatta.
A pohár hirtelen cikkant egyet, és ezer darabra tört. Laura tágra nyílt szemekkel nézte.
Elengedte az éles cserepeket, és azok csengve-bongva szóródtak szét a kövezeten. Az üvegtörmelékre vércseppek hullottak. Laura egy ideig érdeklődve nézegette, aztán egy lassú, tétova mozdulattal hátrasimította a haját.
Margaret elképedve látta, hogy az előbb még vérző tenyér ép, és sértetlen.

A lemez lejárt, a zene elhallgatott.
Laura felkapta a fejét a hirtelen támadt csendre, néhány pillanatig tétovázott, aztán felment az emeletre.
Margaret úgy érezte, most azonnal innia kell valami erőset. Elgondolkodva kortyolgatta a konyakot, amikor újra felhangzott a zene. Most még az előbbinél is hangosabb volt. Vivaldi helyett most egy filmzene szólalt meg: „A paradicsom meghódítása”…ez ugyan nem klasszikus, de nagyon szép…
Maegaret felment az emeletre.
Laurát a bömbölő rádió mellett találta. A zeneszám éppen véget ért. Laura dühösen rácsapott a rádióra. Csend lett, csak Laura halk szipogása hallatszott.
Könnyek folytak végig az arcán, miközben idegesen turkált a kazetták között.
Végre megtalálta, amit keresett. Betette a kazettát a magnóba, és újra megszólalt a „Paradicsom meghódítása”, ha lehet, még az előbbinél is nagyobb hangerővel.
Margaret dobhártyájának ez már sok volt.
Már majdnem a földszinten volt, amikor meghallotta Laura énekét.
Laura teli torokból énekelt, de valami furcsa, idegen nyelven. Margaret legalábbis nem tudott rájönni, milyen nyelv lehet ez. Nem hasonlított semmire, amit ismert , vagy legalább hallott volna.
Már harmadszor ment a „paradicsom”, Laura még mindig énekelt.
Margaret megpróbálta felhívni Pault, de nem sikerült…a tévénél megtalálni egy operatőrt, reménytelen. Felhívta tehát Bobot, akinek idegesen és kapkodva elmesélte, mi történt délelőtt.
- Bob, mit csináljak? Olyan ijesztő ez az egész…
- Először is nyugodj meg! Eddig is voltak furcsa vidámsági rohamai, általában akkor, amikor valamilyen változás befejeződött. A haja, a bőre, a szeme, a foga, …most ez a furcsa sebgyógyulás. Ez viszont valami új! Vidámsági roham helyett sír és énekel…Azt hiszem, legjobb, ha átjövök.
De mire Bob átért a város másik végéből, csend volt a házban…Laura mélyen aludt.


Másnap reggel egy vadonatúj Laura jött le az emeletről.
Élénk volt és vidám. A többhetes álomkórt mintha elfújta volna a szél.
Paul, Lili és Margaret nem győztek csodálkozni. Laura egész nap kedvesen és vidáman fecsegett össze-vissza mindenféléről. Sürgött, forgott a konyhában, príma vasárnapi ebédet készített.
Mindenkit egyfolytában kínálgatott, úgy, mint régen. Úgy viselkedett, mint régen, de mégsem volt egészen olyan...
Margaret kicsit felbátorodott, és megpróbálta a beszélgetést a Laurán végbement változásokra terelni.
Laura ügyesen, szellemesen, és makacsul kitért a válaszok elől. Margaret feladta a faggatózást, és abban reménykedett, hogy most már minden rendben lesz.


- Laura már több, mint egy hete rendbe jött. – mondta egy reggel Margaret a fiának. – Lassan minden rendbe rázódik ebben a házban. Azt hiszem, nyugodtan hazautazhatok.
- Maradj még egy kicsit, hiszen jövő héten lesz Lili születésnapja!
- Hát, nem bánom. Azt még megvárom, de utána elutazom. Laura rendbe jött, elboldogultok nélkülem is.
- Én valahogy nem bízom ebben a hirtelen felébredésben. Figyelted? Most már egészen olyan, mint az a két ismeretlen. Az arcáról épp úgy sugárzik a nyugalom, az önbizalom, és az az árnyalatnyi szomorúság. Már csak a fehér pánt hiányzik a csuklójáról.
- Én reggel láttam a csuklóján egy halványabb sávot…de azt mondta, nyáron karórában napozott, az látszik még mindig.
Ahogy egymásra néztek, félelmet láttak egymás szemében.
- Attól félek, indulásra kész! – mondták ki egyszerre, azt, amitől mindketten tartottak.


És valóban eljött az indulás napja.
Paul már éjjel-nappal csak erre gondolt.
Százféleképpen elképzelte, hogyan fog megtörténni.
Elképzelte, ahogy érte jönnek. Százféle űrjárgány cikázott álmaiban, amibe Laura majd beszáll, vagy amibe berángatják. Maga előtt látta, ahogy mosolyogva búcsút int, vagy ahogy vonakodva engedelmeskedik azoknak, akik érte jönnek. És tudta, tudta…hogy azok ketten, hogy ők fogják elvinni.
Elképzelte, hogyan fogja kérni Laurát, hogy ne menjen el, elképzelte, hogy haragosan kiabálva fogja követelni, hogy maradjon, és azt is elképzelte, hogy hűvösen, sértődötten elengedi…és azt is, hogy sírva könyörög…
Képzeletben már minden variációt átélt, amikor a valóságban is megtörtént.


Egyszerűbb, gyorsabb, simább, de fájdalmasabb volt, mint ahogy várta.
Egy este Laura lejött az emeletről, és kiment a kertbe.
Elment a konyhaajtóból épp a nappaliba bekukkantó Margaret mellett, elment a tv előtt ülő Lili mellett, és elment az éppen megérkező, kabátját a fogasra tevő Paul mellett.
Elment mellettük úgy, mintha csak egy percre menne ki valamiért a teraszra, de nem állt meg a teraszon, hanem tovább lépkedett a kert felé.

A kertben pedig ott állt a hajó.

A hajó, ami nem volt túl nagy, és mindenféle hang és fényjelenség nélkül érkezett. Nem volt saját fénye, csak a hold világította meg.
Ajtaja kinyílt, és kilépett belőle az a fotókról már annyira jól ismert két alak.
Átölelték Laurát, és mindhárman eltűntek a hajó belsejében.

A következő pillanatban a különös jármű már nem volt sehol.
Margaret, Paul, és Lili szinte kővé dermedve álltak a teraszon. Átölelték egymást, és nézték a hold ezüstös fényében fürdő, üres kertet.


Paul Lili haját simogatta, talán vigasztalásképp, talán neki lett volna szüksége vigaszra.
Ujjai a kislány hosszú hajszálai között rövid kis pihéket tapintottak ki…
Paul torkából előtört a most elszenvedett, és a várható veszteség okozta fájdalom artikulálatlan üvöltése.
Túlüvöltötte a kertváros összes kutyájának vonyítását.
A telihold pedig csak ragyogott.


Megjelent: 2004. júliusában az ÚJ GALAXIS 4. számában.



Vissza a NOVELLÁK főoldalra




Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!