Bejelentés



tortenetek
scifi...scifi...

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.







Az el nem sütött pisztoly

 

Az el nem sütött pisztoly / Lidércfény

 

"IX.Lidércfény Pályázat – A nagy háború”

 

Az el nem sütött pisztoly

 

 

– És akkor nagyapád megállította a villamost a mankójával – mondta nagyanyám.

Később tanultuk az iskolában, hogy éssel nem kezdünk mondatot. Nagymamám tanult, művelt asszony volt, mégis gyakran kezdte a mondatait éssel. Idővel rájöttem, hogy az iskolai nyelvtan órák, meg az élőbeszéd, az két külön dolog.

Akkor, lehettem talán öt éves, viszont csak annyit kérdeztem, hogy:

– Ilyen bátor volt a nagyapi?

– Dehogy bátor volt – nevetett nagyanyám. – Inkább bolond…Igazi sült-bolond. El is üthetett volna minket a villamos, de ő mindenáron imponálni akart nekem. Nem sokkal korábban engedték ki a kórházból, és még csak mankóval tudott járni. Persze el tudott volna mankózni a megállóig, de meg akarta nekem mutatni, hogy ő mekkora háborús hős, hogy mennyire nagy tekintélye van. Megálltunk hát két megálló között, nagyapád pedig integetni kezdett a villamosnak a mankójával.

– És tényleg megállt a villamos?

– Tényleg. És nagyapád nagy büszkén tessékelt fel engem a villamosra, hogy aztán visszafordulva segíthessek neki felmászni a lépcsőkre.

– Nem is voltam sült-bolond – szólalt meg nagyapám a sarokból, ahol eddig egy fotelban szundikált.

– Jaj, Kálmán, dehogynem – nevetett nagyanyám.

– Brungit! – nevetett fel kajánul nagyapám.

– Margit! – csattant fel nagyanyám kicsit mérgesen.

– Igenis, szépasszony! – szalutált nagyapám viccesen. – Marrrgit, széép Marrgit…– dúdolta az egykori slágert, és kiment a konyhába.

– Mondtam, hogy sült-bolond…– legyintett nagyanyám.

 

-.-

 

Nagyszüleim sokszor meséltek nekem. Mikor még kicsi voltam, akkor főleg tündérekről, királylányokról, vitézekről, boszorkányokról, mókusokról, mikor már nagyobbacska lettem, akkor inkább a saját gyerekkorukról, fiatal korukról szóltak az elbeszéléseik.

Legtöbbször az első világháborús, és az azt megelőző évekről beszéltek, hiszen akkor voltak gyerekek, akkor voltak fiatalok. Általában egyikük elkezdte a történetet, másikuk bele-beleszólt, kiegészítette, vagy éppen kiigazította. Néha össze is kaptak azon, hogy hogyan is volt a kérdéses eset.

Közben folyton ugratták egymást, kedvesen csipkelődtek, én pedig remekül szórakoztam.

Nagyanyám elmesélte, hogy nagyapi hogyan vesztegette meg a húgait drága csokoládékkal, hogy lopják el a naplóját.

– Ilyen szemtelenül kíváncsi volt…– fejezte be a történetet nagyanyám, mire nagyapi rögtön visszavágott:

– Inkább arról mesélj, milyen kis buta voltál, amikor a tervező-irodában sztrájkot akartál szervezni.

– Sztrájkot? – kérdeztem nagy kíváncsian.

– Igen, sztrájkot – magyarázta nagyanyám. – Tudod, az irodában, ahol állásban voltam, mi tuskihúzók nyolctól négyig dolgoztunk, a mérnök urak meg csak kilenctől kettőig. Mégis ők kapták a nagy fizetéseket, mi meg az alamizsnát. De hamar rájöttem, hogy ha a sztrájk miatt kirúgnak, akkor nem tudom eltartani az édesanyámat, meg a húgaimat. Miután édesapám, aki elismert úri-szabó volt, fiatalon meghalt, nekem kellett gondoskodnom az egész családról. Hiába volt igazam, muszáj volt befogni a számat. Szóval nem voltam én annyira buta. Nagyon is racionális voltam, és józan.

– Józan – sóhajtott nagyapi. – A józanságod miatt volt, hogy haragudtam is rád, pedig neked volt igazad.

– A Gellért hegyre gondolsz? – bólogatott nagyanyám.

– Mi volt a Gellért hegyen? – kíváncsiskodtam.

– Mielőtt kivittek minket a frontra, kaptunk egy szabadnapot, hogy elköszönhessünk az itthon maradóktól – mondta nagyapám.

– Nagyapád hadi-érettségis volt – szólt közbe nagyanyám.

– Mi az a hadi-érettségi? – kérdeztem.

– Előre hozták a vizsgáinkat, hogy mehessünk a frontra – magyarázta nagyapám. – Egek! Hogy ez mekkora cinizmus! Micsoda álszenteskedés! – háborodtam fel. – Képzett hullákat akartak…Megáll az eszem!

– Érettségivel a zsebemben viszont hadnagyként kezdhettem, és ez nem kis előnyt jelentett.

– Értem – mondtam még mindig döbbenten.

– Szóval kaptunk egy szabadnapot – kanyarodott vissza nagyapám a történethez. – Felmentünk a Gellért hegyre.

– És akkor azt akartad, hogy haljunk meg együtt, mert te úgysem térsz vissza élve a harctérről – vette át a szót nagyanyám. – Elővetted a pisztolyodat, hogy előbb engem lőj agyon, aztán magaddal is végezz.

– És te akkor kiábrándítóan józanul azt mondtad, hogy nem – mondta nagyapám. – Nagyon tárgyilagosan fejtegetted, hogy ha most meghalunk, akkor 100%, hogy nem élünk tovább. Ha viszont elmegyek a háborúba, akkor 50%, hogy meghalok, de 50%, hogy nem. Ha pedig 50% az esélye annak, hogy visszatérek, és élhetünk, akkor érdemes kivárni, hogy mi lesz. És te még akkor is öngyilkos lehetsz, ha én elesek a harctéren. Akkor nagyon rosszul esett a józanságod, hogy képes vagy alkudozni a halállal, hogy képes vagy pisztollyal a halántékodon százalékokat számolgatni. Úgy éreztem, nem is szeretsz igazán, ha nem akarsz velem meghalni. Úgy megsértődtem, hogy vissza is tettem a pisztolyt a tokjába. Csak sokkal később jöttem rá, hogy mennyire igazad volt.

 

-. –

 

Volt egy másik történet is ugyanerről a pisztolyról, ami nem kevésbé volt sorsdöntő.

Mikor először hallottam, hittem is, meg nem is. Ahogy azonban múltak az évek, és magam is sok mindent megéltem, tapasztaltam, egyre valóságosabbnak tűnt a történet.

Az Isonzónál nagyapám súlyosan megsebesült. Repesz-szilánk fúródott a lábába. A lövészárokban fekve, a fájdalomtól félájultan hallotta a többiek kiabálását:

„ Meneküljünk! Fussunk! Hagyjuk itt, neki már mindegy!”

Halálra rémült.

Nem akart hősi halott lenni. Haza akart menni, el akarta venni az ő szépséges Margitját, kirándulni akart a hegyekbe a gyerekeikkel, úszni akart a Balatonban, kapucínert akart inni a kávéházban… Ezek pedig itt akarják hagyni.

Végtelen, keserű harag öntötte el a katonái iránt.

– Megállni! – ordította utolsó erejével. – Ha itt mertek hagyni, lelövök mindenkit! – fogta rájuk a pisztolyt.

Az elsősegélyhelyig ki is bírta ébren, görcsösen markolva a pisztolyát, csak akkor ájult el, amikor megpillantotta a fehér köpenyeket.

A bakák persze nem árulták el, hogy a hadnagy úr rájuk fogta a pisztolyát, hiszen akkor az is kiderült volna, hogy megszegték a feljebbvalójuk parancsát. Szegény nagyapám még ki sem pihente magát rendesen, amikor arra riadt fel, hogy az orvosok le akarják vágni a sérült lábát.

– Nem! A lábamat nem! – ordított magán kívül, és ráfogta a még mindig görcsösen szorongatott pisztolyát az orvosra.

Az orvos megpróbálta megnyugtatni és meggyőzni, hogy a lábát le kell vágni, mert elfertőződhet. Nagyapám hajthatatlan volt.

– Nem leszek nyomorék! Ha meg kell halni, akkor a lábammal együtt halok meg! – üvöltözött tovább és veszedelmesen hadonászott a pisztolyával.

 

-.-

 

Hosszú ideig lábadozott egy Bécs környéki katonai kórházban.

A gyógyulás hosszadalmas és fájdalmas volt. Az ápolók csak úgy tudták rendesen átkötözni a sebeit, ha kezelés közben adták oda neki Margit kisasszony leveleit. A levelek annyira lekötötték, hogy kiabálni is elfelejtett.

Hónapok teltek el, mire hazakerült Pestre, és mankóval ugyan, de végre sétálhatott az ismerős utcákon. De boldog volt, mert megvolt mind a két lába, vele sétált az ő szépséges Margitja, és mankójával a villamost is meg tudta állítani.

 

-. –

 

Sokat gondolkodtam azon, hogy az én kedves, vicces, jólelkű, drága nagyapám képes lett volna-e megölni a bajtársait, az orvosait. Sokáig győzködtem magam, hogy biztosan nem lőtt volna, hiszen ő olyan jó ember. De az idő múlásával be kellett, hogy lássam, a dolgok, az emberek nem feketék és fehérek. A legjobb ember is kerülhet olyan helyzetbe, hogy ölnie kell. Az már csak szerencse, ha adott esetben az is elég, hogy ha mások elhiszik, hogy ölni fog.

 

-. –

 

Jóval később, már felnőtt koromban megkérdeztem tőlük, hogy hogyan bírták mindezt végigcsinálni.

– Sokat imádkoztam, és az imáim meghallgatásra találtak. Hazatértem, elvettem a szerelmemet, gyerekeink, unokáink lettek. Kirándulhattam velük a hegyekbe, úszhattam velük a Balatonban…Éltünk néha nehezen, néha könnyedébben, de boldogan – válaszolta nagyapám.

– Ugyan már, Kálmán! – csattant fel nagyanyám. – Amit elértünk, magunknak köszönhetjük. A munkánknak, a szorgalmunknak, a kitartásunknak. Semmit sem kaptunk csak úgy, szép szóra. Senkitől sem. Istentől sem. Egyébként is, hol volt a te istened, amikor halomra öltétek egymást a harctéren, amikor te is majdnem meghaltál, amikor majdnem megnyomorodtál? Hol volt? Szabadságon?

– De Margit!

– Semmi de Margit!

– Brungit!

– Sült-bolond…

 

-.-

Megjelent:

2014.12.22. YouTube

2014.01.06. AKF különszám

2015. 01.09. "Mindenkinek van egy hangja" oldal

2015.február LIDÉRCFÉNY oldal

 

Vissza a NOVELLÁK főoldalra

 

...

...

...

 

 



Képgaléria

Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!