- Jaj, csak ne most ! Ne most ! Ne most ! – kiáltott fel Liv. A képernyő ijesztően halványulni kezdett. Liv gyorsan átkapcsolta a tévét a tárolt energiáról a taposóra. Inas, hosszú lábaival eszeveszetten taposni kezdte az áramfejlesztő pedálját. A képernyő lassan ki is világosodott. Liv kedvenc műsora ment éppen: A napszinti sport-csatorna nyereményes játéka.
A képernyőn egy uszodát mutattak éppen, ahol nap barnította fiatalemberek vízilabda meccset játszottak. A türkizkéken vibráló vízben lebarnult testek viaskodtak egymással. Az ablakokon, oldalról besütött a nap. Az egyik játékost kiállították. Ahogy a bronz-barna bőrű sportoló kimászott a medencéből, a fény megcsillant a bőrén gyöngyöző vízcseppeken. - Hasonlít Janra…- sóhajtotta a lány. Tátott szájjal, igazi áhítattal bámulta a gyönyörű testű férfit. Egy pillanatra még taposni is elfelejtett. Amikor halványulni kezdett a képernyő, hirtelen észbe kapott, és újult erővel taposta tovább az áramfejlesztőt. Végre megszólalt a műsorvezető, és feltette a kérdést, amire emelt díjas SMS-ben lehetett válaszolni. Liv abba sem hagyva a taposást hátradőlt a padon, és izgatottan nyomkodni kezdte mobilja gombjait. - A francba ! – dobta mérgesen az ágyra a telefont. – Hogy neked is pont most kell lemerülni?…Még két betűt kellett volna beütnöm, és esélyem lett volna a nyerésre…
Az uszoda képe eltűnt a képernyőről…Reklámblokk következett. Liv automatikusan felkapta a lábait a pedálról, és felpattant a taposópadról. - Na, most halványulhatsz, te dög ! – csapott rá a tv tetejére, és kiment a konyhába. - Neked is pont most kell lehúzni az áramot ? – mordult rá a tűzhely mellett álló anyjára. - Mi ? – húzta ki Liv anyja a walkman dugóját a füléből. - Ebben a nyomorult lakásban nem lehet semmit sem csinálni…- morgott tovább Liv. - Már az is baj, hogy vacsorát főzök ? – csattant fel az asszony. - Érdekel is engem a vacsora…- duzzogott továbbra is Liv. –A walkmanedet bezzeg feltöltötted a tárolt áramból…A tévére, meg a telefonomra meg nem hagytál kakaót. - Taposs magadnak, ha tévézni, meg telefonálni akarsz ! Én tapostam magamnak…És mindig én taposok a villanytűzhelyhez is. …Mintha egyedül én ennék… - Tegnap este tapostam tartalékot, hogy ha dög fáradtan hazajövök, ne kelljen rögtön a padra ülnöm. De te mindent elhasználsz. - Főzni csak kell. - Átmegyek Suhoz. – csapta be az apró lakás ajtaját Liv. És kiviharzott a homályos folyosóra.
Süket, lemerült telefonjával a zsebében, hanyag léptekkel csattogott el a lépcsőházig. A lépcsőházban még sötétebb volt, mint a folyosón. A mennyezeten végigfutó fénycső alig pislákolt. Liv bosszúsan nyitotta ki a kis fali energiaszekrény ajtaját. Benyúlt, és tekert néhányat a keréken. Nem túl sokat, éppen csak annyit, hogy addig világosodjon ki egy kicsit a fénycső, amíg letrappol a következő szintre. Suék szerencsére nem laktak messze, hamar odaért. Csak három szintet kellett lefelé menni, minden szinten egy kicsit megtekerni az áramfejlesztőt, aztán a lépcsőháztól alig négyszáz métert botorkálni a homályban, Suék ajtajáig.
- Van egy kis tartalékotok ? – dobta a süket telefont Liv az asztalra…amúgy köszönés helyett. - Anyád megint elfőzöcskézte a tévés kakaódat ? - vihogott Su. - Naná ! - húzta el a száját Liv. – És képzeld, majdnem nyertem…szóval nyerhettem volna…ha ez a vacak nem merül le. - Mázlid van – mondta Su. – Épp ma látogatott haza Jan, és hozott egy csomó tartós energiacellát. Mondta, hogy neked is adjak… - Köszi ! Jó fej a bátyád . – derült fel Liv. - Na, azért ne lelkesedj túlságosan ! – hűtötte le Livet a barátnője. – Még mindig nem akar tőled semmit, csak még mindig jószívű…Nem felejti el a gyerekkori pajtásait.
Livnek eszébe jutott a legutóbbi találkozása Jannal… Akkor is tartalék energiát kuncsorogni jött Suhoz…És Jan éppen akkor látogatott haza a húgához, meg az édesanyjához. Jan magas volt, izmos…és napbarnított. Látszott rajta, hogy odafönt, a napszinten él. Még kisfiúként került be a sportiskolába. Mivel tehetséges volt, szívósságát pedig a több generáció óta szorgalmasan energiát taposó felmenőitől örökölte, idővel sikeres kosárlabda-sztárt neveltek belőle. Miután aláírta az első szerződését egy ifi csapatnál a napszinten bérelhetett lakást, és csak látogatóba járt le a nyolcadik szintre a családjához. Mindig hozott a húgának valami olyan finomságot, amit csak a napszinten lehetett kapni, és persze energia-cellákat, hogy szeretteit egy kicsit megkímélje a taposástól. Ilyenkor gyerekkori pajtásainak is hozott ezt-azt.
Liv felidézte magában azt a pillanatot, amikor Jan legutóbbi látogatásakor a tenyerébe csúsztatta az energia-cellákat. Jan bronzosan csillogó bőre az ő sápadt, inas, göcsörtös kezéhez ért. …Ez a látvány örökre a retinájába égett… Liv nagyon jól tudta, hogy hiába nyomkodja a telefonját, sohasem fogja megnyerni a játék főnyereményét, az egyhetes tartózkodást egy napsütötte , úszómedencés szállodában. Odafönt… Odafönt, ahol nem kell sohasem taposni, mert nappal az ablakokon besüt a nap, este pedig van vezetékes villanyvilágítás, ahol a hálózatból működik a tévé, nincs hozzákötve a taposópad, ahol a telefont is csak úgy fel lehet tölteni… És, ha meg is nyerné… Úgysem merne felmenni…Felmenni a napszintre, ahol mindenki napbarnított, és egészséges. Napszemüveget kellene viselnie, hogy meg ne vakítsa a sok fény…És indulás előtt hiába is járna hetekig szoláriumba, a bőre soha nem lenne olyan, mint a fentieké…mint Jané… Kőkeményre szálkásodott izmait, az állandó erőltetéstől csikorgó ízületeit sem tudná eltakarni. Tudta jól, hogy úgy érezné magát odafönt a szép, kisportolt, egészséges emberek között, mint egy leprás.
Zsebre vágta az energia-cellákat, a szerencsétlen, lemerült telefont, és köszönés nélkül kitámolygott a folyosóra. A lépcsőházban még az energia-szekrénnyel sem vesződött, inkább sötétben botorkált felfelé. A sötétség, vagy a sötét gondolatok miatt már azt sem tudta, merre jár. Annyira elgondolkodott, hogy egészen a napszint feljárójáig jutott. Ott aztán a kapu-automata géphangja térítette magához: - Belépő kártyáját helyezze a nyílásba ! Belépő kártyáját helyezze a nyílásba ! Livnek persze nem volt kártyája. Egy magafajta sápadt „taposónak” hogy is lett volna… Hogy kártyát kaphasson, ahhoz napszinti munkahelyre lett volna szüksége. Elhatározta, hogy addig várakozik a kapunál, amíg arra nem jön egy kártyás, aki majd kinyitja. Nem akart átjutni a kapun, tudta, hogy az lehetetlen. Csak egy pillantást szeretett volna vetni a napfény világára…ha rögtön bele is vakul. De nem volt szerencséje. Órákig álldogált és járkált a kapu környékén, aztán mikor már nem bírta a lába, lekuporodott egy sarokba. Egy idő után már azt sem tudta, hogyan fészkelődjön, mert a hosszas ücsörgés közben hol a térde fájdult meg, hol a hátába hasított bele a fájdalom, hol a lába zsibbadt el. Hiába várt órákon át, a kapuhoz nem jött senki. A föntiek ritkán mentek le a földalatti szintekre…minek is mentek volna…A lentiek közül pedig csak keveseknek volt kártyájuk a kapuhoz.
Liv nem is vette észre, hogy mikor aludt el… Csak arra riadt fel, hogy nagyon fázik. Amíg aludt, ellopták a kabátját, amit csak lazán a hátára terített ültében…zsebében a telefonnal, és a kincset érő energia-cellákkal. - A francba ! A francba ! – kiabálta kétségbeesetten Liv, és csontos ökleivel püfölni kezdte a kaput. Kékre-zöldre verte magát, mire lenyugodott. Nem tudta, mennyi lehet az idő…nem tudta, mennyit alhatott. Fáradtságát felejtve futásnak eredt lefelé a lépcsőkön. Futott le az ötödik szintre, a munkahelye felé. A munkahelye felé ahol várták már a szétszedésre váró, elhasznált tévék, a lerobbant légkondi berendezések, a lestrapált telefonok, és mindenféle más kiérdemesült ketyerék végtelen sorai, amiket mind neki kellett szétszednie…Aztán a fémet külön dobozba dobni, a műanyagot külön dobozba… Liv utálta a munkáját, de futott, mert félt, hogy ha elkésik, és kirúgják, akkor nem lesz pénze új telefonra, na meg kajára. A kaja pedig kell, hogy legyen ereje taposni. Taposni, hogy nézhesse a tévében a napszinti sport-csatornát.