Bejelentés



tortenetek
scifi...scifi...

MENÜ

Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.







Szafarin, avagy jönnek a bumfordik...

 

Szafari

/ Avagy jönnek a bumfordik./

 

 

Robertsék végre elhelyezkedtek a húszszemélyes, kis űrsiklóban.

A sikló levált a hatalmas űrhajóról, és néhány kör után megkezdte az ereszkedést a Mirindux felszíne felé.

A kis Tina miatt majdnem lekésték a hármas számú leszállójáratot.

Már alig volt néhány perc a beszállásig, amikor Elen végre megtalálta kislányát a videó teremben. Tina éppen egy kutyákról szóló, édes-bús gyerekfilmet nézett elmerülten.

– Gyere, édes lányom! Már csak rád várunk. Ha miattad lekéssük a hármas járatot, várhatunk a tízesig!

– De anyu, még nincs vége a filmnek! – nyafogott Tina.

– Nem érdekel! azonnal gyere!

– De anyúúú…

– Ha miattad lekéssük a hármast, ott maradsz a szállodában, nem jöhetsz velünk a szafarira!

– Na és? Úgyis utálom nézni, ahogy szegény állatokat gyilkolásszátok.

– Ne izgulj, nem lesz gyilkolászás, csak egy vaddisznóra kaptunk engedélyt, de azt sem biztos, hogy eltaláljuk.

– Na, jó. Közben úgyis vége lett a filmnek… felőlem mehetünk.

 

A mirinduxi repülőtéren nagy volt a nyüzsgés.

Ezzel a hajóval rengeteg turista érkezett, nem akartak lemaradni az utolsó szafarikról. A hírekből mindenki értesült róla, hogy a természetvédők nyomására a Mirinduxon is be akarják tiltani a vadászatokat.

Élelmes utazási irodák még gyorsan szerveztek néhány turnust, mielőtt életbe lép a vadászati tilalom.

Bob roberts büszke volt rá, hogy sikerült helyet szereznie az egyik utolsó kirándulásra.

Elen ideges volt, mint mindig, ha utaztak.

Egyfolytában családja tagjait és a csomagokat számolgatta. Úgy érezte, ha jó kotlós módjára nem tart szemmel állandóan mindent és mindenkit, valaki, vagy valami feltétlenül eltűnik.

Utazás előtt általában az a rémálom gyötörte, hogy valamelyik gyerekét keresi a tömegben.

Bob, a férje nem okozott nagy problémát… a legközelebbi bárban mindig könnyen megtalálta. Ted már nagyfiú volt, megfontolt és óvatos. Bezzeg a két kicsi…Tina és Bruce igazi szemfényvesztők voltak.

Teddel ellentétben ők sohasem mondták, hogy éppen hová mennek, csak pillanatok alatt eltűntek. Az utolsó pillanatban azért általában előkerültek, néha a legelképesztőbb helyekről.

Bruce egyszer például bevette magát a büfé-pult alá egy rakás pohárral. Vizet töltögetett az egyik pohárból a másikba, aztán a másikból a harmadikba, és így tovább. Ted a fülénél fogva cibálta oda a zsilipnél idegeskedő Elenhez.

Most szerencsére nem tűnt el senki és semmi. Elen mégis csak akkor nyugodott meg, amikor már minden belekerült a bérelt terepjáróba, és elindultak a szálloda felé.

 

Másnap reggel némi rumli után elindultak a szafarira.

Tina nem nagyon akart menni, de a szállodában sem akart maradni egyedül. Nagy nehezen, de rászánta magát a kirándulásra.

Bruce nyafogott, hogy ő még álmos.

– Persze, hogy álmos, - morogta Ted – már megint hajnalig bámulta azt a nyavalyás vidit. Lazán nyakon vágta az öccsét, aztán azzal vigasztalta, hogy a terepjáró hátsó ülésén még nyugodtan alhat egy kicsit… – Csak induljunk már!

 

Mirinduxtown nem volt valami nagy, hamar kiértek a nagyrészt szállodákból álló város szélére.

A színes, néha rikító házak és utcák után elég furcsa volt a látvány, ami eléjük tárult; a fák, a föld, a fű, a sziklák, és egyáltalán minden… a barnás narancsvörös árnyalataiban pompázott.

Sehol semmi más szín, csak ez a barnás, narancsos vöröses… Sehol egy kék, egy élénk piros, sehol egy zöld folt… még az égbolt is narancsos ködben borult föléjük.

– Pfuj, de unalmas egy hely! – húzta az orrát Tina. – Mi a csodának jöttünk mi ide? – Vaddisznót lőni, te lüke! – mondta Ted.

– A vaddisznó, különösen a mirinduxi vaddisznó különlegesen finom csemege. – oktatta kislányát Bob. – Ha te is elolvastad volna a Mirinduxról szóló tájékoztatót a vidin, úgy, mint Ted, nem kérdeznél ilyen butaságokat.

– Peeersze…Már megint Ted ! Mindig Ted! Én utálok olvasni!

– Elég baj az. – morogta Elen.

– A vaddisznó is olyan ronda színű, mint a fák, meg minden? – kérdezte Tina. – Akkor hogyan fogjuk észrevenni?

– Észre fogjuk venni, ha másért nem, akkor azért, mert mozog. – válaszolta Bob. – Tessék, itt egy kép, amit a vidiről vettem le, ha ilyet látsz, akkor szólj! Príma vacsorát készítenek belőle a szállodában… az agyarakat meg hazavisszük, hogy az összes szomszédunkat megegye a sárga irigység.

– Hú, apu… ez irtó ronda. Felőlem le is lőhetitek… talán még eszem is belőle, ha nem túl rosszízű. –fintorgott Tina.

– Létezik olyan állat, amelyik szerinted nem aranyos? – gúnyolódott Ted.

– Igen… úgy látszik…

Bruce ez alatt még mindig békésen aludt a hátsó ülésen, Elen ölében.

 

– Apu! – kiáltotta Tina. – Ott egy vaddisznó!

Megálltak.

Ted átvette a kormányt, Bob elővette a puskákat. Lassan tovább indultak, hogy közelebb kerüljenek az állathoz.

Elen finoman eligazította a még mindig alvó Brucet az ülésen, és átvette Bobtól az egyik puskát.

Ted leállította a motort, hogy el ne riassza a vadat. Bob és Elen felálltak a kocsiban és céloztak.

A vaddisznó nyugodtan turkált, még nem vette észre a vadászokat. Hatalmas teste narancsvörös volt. Ahogy hosszúkás orrával túrta a földet, lepényhalszerűen lapos teste meg-megrándult. Olyan volt, mint egy négy gyufaszálon imbolygó, zsemlemorzsába forgatott, vékony szelet kocsonya.

Bob és Elen szinte egyszerre lőttek.

Később még sokat vitatkoztak azon, hogy melyikük is találta el.

– Eltaláltuk! – kiabáltak, és ugráltak örömükben.

Ted beindította a motort, közelebb hajtott a zsákmányhoz, hogy betehessék a terepjáró csomagtartójába. Amint odaértek a leterített állathoz, Tina kiugrott a kocsiból és kíváncsian odaszaladt a fekvő állathoz.

– Tina, várj, lehet, hogy még él egy kicsit, és még megharap…- aggodalmaskodott Elen.

– Anyu, ez már nem harap! – kiáltott vidáman Tina.

 

Bob és Elen letették a puskákat, és éppen szálltak volna ki a terepjáróból, amikor Ted elordította magát.

– Oroszlán!

A narancsvörös fenevad, hirtelen, mintha a földből nőtt volna ki ott termett a terepjáró és a vaddisznó között.

Szagolgatta a fekvő állatot, és hol a vaddisznó mögött kuporgó Tina, hol pedig a közeledő Bob és Elen felé morgott. Még nem tudta eldönteni, hogy kit támadjon meg előbb a zsákmány megszerzése érdekében.

Ted felemelte a puskát, célzott… de lőnie már nem kellett.

 

Ha a vaddisznó hatalmas volt, és az oroszlán félelmetes, akkor nem tudom, mit lehetne mondani arra a rémségre, ami szélvészként rohant el a terepjáró és a vaddisznótetem között…

Nagyobb volt, mint egy elefánt, és futtában, talán észre sem véve azt, agyontaposta az oroszlánt. Nem maradt belőle semmi, csak egy narancsos-vöröses massza.

 

Ted kezéből kiesett a puska.

Bob és Elen miután magukhoz tértek, odarohantak a még mindig dermedt Tinához. Volt puszi, volt sírás, volt szemrehányás, hogy miért ugrott ki a kocsiból…és még egy anyai pofon is elcsattant a kedves kis arcocskán.

Ted is kikászálódott a kocsiból, felvette az elejtett fegyvert, riadtan körülkémlelt, hátha jön még valami…

A vaddisznót néma csendben, szinte álomkóros, lassú mozdulatokkal pakolták be a csomagtartóba. Valamennyien többé-kevésbé bénák voltak a történtektől.

Végre Elen törte meg a csendet;

– Azt hiszem, nekem elegem van a szafariból!

– Nekem is…nekem is…- mondták egymás után a többiek is.

– De miféle állat volt ez, ami megmentett minket? – kérdezte Tina.

– Azt hiszem, ez egy úgynevezett bumfordi volt. – válaszolta nem túl határozottan Bob.

– Miből gondolod? Hiszen olyan gyors volt, hogy alig láttuk?

– A tájékoztató anyagból gondolom, a nagysága miatt.

– Apu, a bumfordiról nem vettél le képet?

– De igen. – Bob kotorászott az ingzsebében. – tessék, nézzétek meg!

Nézegették a képet.

Hatalmas narancsos-vöröses állatot ábrázolt. Nagyobb volt, mint egy elefánt, bundája vastag és tömött, mint egy teddibeer bunda, orruk széles, disznószerű, konnektor-forma.

– Békés növényevők, könnyen megriadnak, ilyenkor az egész csorda eszeveszett vágtába fog…- olvasta Ted a kis kép alatti feliratot.

 

A távolból dübörgés hallatszott.

– Mi lehet ez? – kapta fel a fejét Elen. – Csak nem földrengés?

– Attól tartok, sokkal rosszabb. – felelte Bob. – Megriadt bumfordi csorda! A mi kedves kis megmentőnk a csorda elején futhatott, és most ideérnek a többiek is.

– Minket is eltaposnak, mint az oroszlánt?

– Keressünk valami fedezéket!

– Hová lehet itt elbújni?

– Ott van egy nagy szikla! Talán még elérjük!

– Ted ! Állítsd le a motort! – kiabálta Bob.

– De apa, megőrültél? Nem fogjuk elérni a sziklát!

– Csak állítsd le, Elen, te pedig vedd elő azt a híres, jó hallásodat, és mond meg, hogy milyen irányból jönnek pontosan!

 

Elen kivételesen nem vitatkozott, hanem feszültem figyelt néhány pillanatig, aztán szavakra nem pocsékolva az időt, határozottan egy irányba mutatott.

Ted, mint az őrült hajtott be a szikla mögé, a mutatott iránnyal pont ellentétes oldalra. Aztán csak vártak.

Vártak reszketve, de kíváncsian… a csendet egyelőre nem zavarta semmi, csak Bruce egyenletes szuszogása hallatszott a hátsó ülés felől.

Nemsokára a dübörgés erősödni kezdett.

A zaj erősödött, a föld remegett, a szikláról apróbb kövek potyogtak a terepjáróba. A zaj már szinte elviselhetetlen volt, amikor feltűntek az első bumfordik a szikla két oldalán.

Nagyságukhoz, és súlyukhoz képest hihetetlen sebességgel rohantak.

Nyílegyenesen rohantak el a szikla két oldalán, egyenesen előre.

Ahogy az állatok patarengetege felverte a port, Robertsék szinte semmit sem láttak. Reszketve várták, mikor lesz már vége az elviselhetetlen dübörgésnek.

Örökkévalóságnak tűnő percek után kezdett elülni a por, nem hallatszott már dübörgés… valami más fajta morajt hallottak.

A látvány iszonyatos volt; a bumfordi-csordát a szikla szinte kettészakította. A csorda egyik fele egyenest belerohant a tengerbe. Ezek vizesen, de teljesen lenyugodva kiténferegtek a partra, és békésen legelészni kezdtek.

A csorda másik fele viszont nekirohant a magas partfalnak.

Az elsőnek érkezőket a később odaérők hatalmas, véres húsheggyé taposták.

A szerencsés utolsók most kászálódtak le nehézkesen a csúszós massza tetejéről. Szétszóródtak, és legelészni kezdtek.

 

– Ez baromi…- suttogta Bob.

– Mitől riadhattak meg ennyire szegénykék? – kérdezte Tina.

– Talán egy másik vadásztársaságtól, talán egy puskalövéstől…- tűnődött Ted.

– Induljunk vissza a városba, addig, amíg újra össze nem áll a csorda! – javasolta Elen.

 

Ted most nem szórakozott a motor bőgetésével, a legrövidebb úton, biztonságos tempóban tartott a város felé.

Mindenki csendben volt, senkinek nem volt kedve beszélgetni.

Bruce szemeit dörgölve, még félálomban kérdezte;

– Anyúúúú! Mikor megyünk már arra a szafarira?

Elen nem válaszolt, úgy érezte, egy hang sem jön ki a torkán, amíg be nem érnek a város biztonságos, erős falai közé.

Nagyon hosszúnak tűnt az út.

Aztán a végtelen narancsos vörösben feltűnt néhány apró kék-zöld folt….Mirinduxtown falai.

 

 

Vissza a NOVELLÁK főoldalra



Képgaléria

Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!